Nem véletlen, hogy akkurátusan végigsétálok minden egyes Tamási utcán az első építménytől az utolsóig. A ma már Komáromhoz tartozó Koppánymonostor Tamási utcája gyönyörűségesen indul: a múltat a jelennel összekötő második világháborús emlékmű közvetlen szomszédságában a Napsugár Óvoda színes játékokkal, virágokkal díszített bejárata található. A látvány olyan kedvesen, pajkosan csalogató, hogy gyerkőc legyen a talpán, aki nem akar bemenni.

A háborúban elesett 36 helyi hős neve kőbe vésve. Az emlékmű előtt ácsorgó számára mellbevágó még ma is, hogy nem egy család valamennyi férfitagja áldozatául esett az esztelen öldöklésnek.

Tovább bandukolva bölcsőde, hatalmas játszótér, orvosi rendelő, szépen kiépített parkolók díszburkolattal, mindenhol frissen nyírt fű, dísznövények, és a kerítéseken belül is gondozott udvarok, kertek, az egyik előtt osztrák rendszámú autóval.
Sok-sok gyümölcsfa, szőlő, most épülő-szépülő családi ház, kitörő lelkesedéssel futkosó kislánnyal az udvarán. Két üres telket láttam, meg egy vérfagyasztó figyelmeztető táblát: „Kiképzett őrkutyával őrzött terület.”
Távolabb már erősen pusztuló fakerítés rontja az összhatást, sőt az utca végén, a Tamási–Aranyember sarkán valaki alapos munkát végezve kifordította a kerítés betontalpazatát a földből.
Meg kell hagyni, az Aranyemberből a Tamásiba elég izgalmasan lehet befordulni, a kereszteződés mértani közepén ugyanis egy távvezeték-oszlop áll keményen és határozottan áldozatra várva a következő szöveggel: „Vigyázz! Nagyfeszültség! Életveszélyes!”
Ilyen faramuci helyen nem volt még szerencsém találkozni villanyoszloppal eddigi, nem rövid életem során. Ha az áramütést megússza, és a derék póznát sikeresen kikerüli a sofőr, még mindig ott éktelenkedik az utca sarkán az a több száz kiló összehordott betondarab, amely az itt lakók kerítését hivatott védeni. Ők jól láthatóan nem akarnak úgy járni a kerítéssel, mint a másik oldalon a szomszéd.
Egy népmesében sem kell a főhősnek annyi próbát kiállnia, hogy elnyerhesse a királykisasszony rózsaszín, selyemcukor illatú kezét, mint amikor rá akar fordulni a szerencsétlen kalandozó magyar az Aranyember utcából a Tamási Áron utcába.

Horváth Gábor Miklós