Nem tudok nem arra a kilencvenes évek végi, családi körbeli farkaslaki látogatásunkra gondolni, amikor még Erzsébet néni vezetett körbe a szülői házon, és nem tudok nem arra a kétezres évek közepi, baráti körbeli ittjártunkra emlékezni, amikor Erzsi néni fia, Sipos Mátyás fogadott és a csűrbe is bevezetett minket. Akkor majdnem fehérbe hajló volt a ház külső színe, most határozott kék. Akkor nem voltak muskátlis ládák a kicsinyke terasz korlátján, most vannak. De a tartalom, a megszemlélnivaló ugyanaz: falak, egy térben és időben messzire ható élet születésének tanúi, és közöttük relikviák, dokumentumok sora egy kivételes-jeles székely magyar irodalmi életműről.
Bármilyen irányból közelítse is meg a turista Farkaslakán a Nagy utca 238. szám alatt lévő Tamási Áron-emlékmúzeumot, másképpen mondva: Tamási Áron-emlékházat, megint másképpen mondva: Tamási Áron szülőházát, faluszerte négynyelvű – román, angol, német és magyar – eligazító, irányjelző táblák tucatjával fog találkozni, ezért nem lesz nehéz a felkeresendő helyszínre odatalálnia. Ez a közel kétszáz éves, faboronás, háromosztatú, zsindelyes tetejű ház, amit ott látni fog, építészetileg is értékes, de irodalomtörténeti értéke lényegesen meghaladja azt: ebben a házban s annak is a hátsó kicsi szobájában látta meg a napvilágot 1897. szeptember 19-én vagy 20-án (ezt az irodalomtörténet sem tudja pontosan) kisbirtokos, sokgyermekes, szegény székely földművescsaládban, „a szilaj Tamás Dénes és a mosolygós arcú Fancsali Márta” harmadik gyermekeként Tamás János, akit mi Tamási Áronként ismerünk.
Érdemes ideidézni, miként örökítette meg születésének történetét az író a Bölcső és Bagoly című regényes életrajzi művében:
„Nem tudom, hogy ki mennyire örvendett annak, hogy én megszülettem. Anyám bizonyosan igen, mert ő még a más gyermekének is örülni tudott mindig. Talán atyámnak is eszébe juthatott, hogy meghalván az első fiú, csak legyek én erős és egészséges, mert a gazdaságban jó segítség válik belőlem. Nagyanyám bizonyára viaskodott magában, mert jó ugyan, hogy lett egy fiú, de ez is gyermek, aki sír és hátráltatja a munkát.
Azt már nem tudom, hogy én örültem-e a világnak, vagy nem is gondoltam semmit. De akárhogyan volt, megérkeztem.
Mégpedig egy szeptemberi hajnalon, amikor nemcsak a nap derengett, hanem virradt már a század is, amelyben mostan élünk; sőt mire megtanultam értelmes szavakat mondani, már föl is kelt az új évszázad napja. De én arra már nem emlékszem, mint ahogy Róza néni is csak későbbi időből jut eszembe. Ugyanis csak akkor tűnt fel nekem, hogy valahányszor új testvérem születik, egy sovány és magos öregasszony olyankor a háznál mindig megjelenik. Így tudtam meg, hogy ő a bábaasszony, aki engem is »kifogott«, mint ahogy nálunkfelé mondják. Biztos és erős kezekben voltam, jól megveregetett, s néhányszor belényomott a vízbe. Aztán pólyába tett, s amikor sírni is kezdtem, azt mondta, hogy: no, bé lehet a legénkét jelenteni.
Atyám el is ment a jegyzői irodára, s ott béjelentette, hogy fia született, akit bé kéne írni az anyakönyvbe. Megkérdezte a jegyző, hogy milyen nevet írjon a gyermeknek, mire apám azt felelte, hogy gondolkozott.
Aztán így szólt:
– Hát akkor legyen János.
Nem tudom, hogy miképpen találhatta ki ezt a János nevet, mert a családban réges-régen nem volt János egy se; még akkor sem, ha az anyám családját is belészámítom, mert azok is Mózes voltak, Tamás vagy Gáspár. Nyilván azon gondolkozhatott az irodába menet, hogy ki legyen majd a keresztapám, s mivel egy Balla János nevű komájában állapodott meg, hát úgy tette reám is ezt a nevet. Az is lehet azonban, hogy Nepomuki Szent János jutott eszébe, aki templomunknak s így a falunak a védőszentje volt.
Úgy volt, ahogy volt.
János lettem, s apám hazament:
– No, béírattad-e a gyermeket? – kérdezte anyám.
– Hát azért mentem – felelte apám.
– S milyen nevet mondtál neki?
– Jánost.
Abban a percben felült anyám az ágyban. Az arca ijedt volt, s a szemén látszott, hogy mindjárt elpityeredik.
– Hát mért nem jó a János? – kérdezte apám.
– Azért – szepegte anyám –, mert eddigelé minden Jánost megöltek ebből a nemzetségből.
– Csak egyet öltek meg.
– Hát volt még?
– Több nem volt.
Erre anyám csakugyan sírdogálni kezdett, s úgy visszaereszkedett az ágyba. Atyám pedig, aki az asszonyi sírástól mindig felborzolódott, szó nélkül kiment a nyitott ajtón az ereszbe. Ott leült a fűttő mellé egy kicsiszékre, ami szokott helye volt neki, s cigarettát kezdett sodorni, vagyis »siríteni«, ahogy mi mondjuk. Utána a cigarettáját, aminek rendesen egy-két kicsi horpaca is volt, a barnás bajusza alá vette, és szép lassan féltérdre ereszkedett a kályha előtt. Akkor lassan kinyitotta a fűttő ajtaját, a két ujjával kikapott egy alkalmas parazsat, s azt a markában addig tartotta, ringatva is egy kicsit a bakszenet, amíg meggyújtotta róla a cigarettát. Egyet szippantott, úgy, ahogy volt, majd a szenet visszavetette a kályhába, s szép lassan újból a kicsiszékre ült.
Így próbálta elverni a János-féle mérget, mert ha valamit rosszul talált csinálni, akkor mindig haragudott valakire. Több szó nem is esett a nevemről, csak három nap múlva, amikor a háznál nagy ünnepélyességgel megjelentek a keresztszülők, hogy engem a templomba vigyenek. Nem is egy, hanem két pár jött utánam, mert a komásodás, különösen abban az időben, igen szokásban volt. Az egyik komapár csakugyan Balla János volt és a felesége, akire öregasszony korában azt is hazudták, hogy boszorkány; a másik pedig a régi családi háznak a gazdája, vagyis Sándor bácsi, Márton nagyapám legifjabbik testvéröccse.
Amikor a poharak és a kalács mellől végre felálltak, nehogy a nagy kínálásban és szabadkozásban elkéssenek, akkor valamelyiknek eszébe jutott, s megkérdezte:
– S osztán a neve mi legyen?
Akkor atyám odafordult anyámhoz, s azt mondta:
– No, most te szólj, Márta!
Anyám rögtön így felelt:
– Kereszteljék Áronnak.
Ezt mindenki helyeselte, mert a másik Áron jutott eszükbe, vagyis nagyapám papi öccse, aki már Gyulafehérváron kanonok volt akkor, s nemcsak a rokonságot istápolta, hanem a falut is. Ebben az egyetértésben aztán kézhez vettek engem, s nemcsak Áronnak kereszteltek, hanem az is maradt rajtam. Ebben a tekintetben csak annyi változást szenvedtem csupán, hogy kicsi koromban, úgy a gimnáziumba vonulásomig, a pajtások és kedvező idegenek Árkónak is mondtak. Ma sem tudom, hogy miért, de Árkó nem szerettem soha lenni, de sokra nem is ment velem senki, aki úgy szólított engem.
Mindazt, amit első világi időmről mondék, később anyám beszélte el nekem. Többször is fordult ebbe a homályos múltba a szó, sőt egy ízben azt is megkérdeztem tőle, hogy én milyen gyermek voltam abban az időben, amire nem tudok emlékezni. Hamar láttam, hogy kicsigyermekkoromról nevezetesebb emlékei nincsenek; jobban mondva, ami volt, elvegyülve bujkált a sok emlék között. Ezt nem is lehet csodálni, mert akinek tizenegy gyermeke születik, mint neki, annak a fejében csak összekeveredhetnek az emlékek, melyeket gyermekei kicsikoráról tartogat.”
(Tamási Áron: Bölcső és Bagoly, részlet)
Igen, tizenegy gyermek született a Tamás családban, de közülük a felnőttkort csupán öten érték meg: Anna, Gáspár, Ágnes, Erzsébet és Áron. Kisgyermekkori otthonáról az író Szülőföldem című önéletrajzi írásában is megemlékezett: „De lám, ilyen a ház is, amelyben születtem, mert ahogy megállunk az úton és kinézek a kicsi utcán, vidáman áll ott fent a ház, mintha kölyök módra, pajkosan nevetné a napot, amely húzódik már erősen lefelé.” „Igen, a születés nemcsak érdekes, hanem jellemző is: sok mindent megmagyaráz, ami egy írásműben láthatatlanul és mögötte érezhetően jelen van” – írta más helyütt (Szellemi őrség – Esszék, cikkek, útirajzok 1936–1965).
Farkaslakán az emlékezetápolás egyik fő helyszíne a szülőház, amelyben utóbb Tamási Áron öccse és édesanyja élt. Korábban a ház középső részében, a bejárattal szemben kemence volt, e mellett az első szobában lakott a család a gyermekekkel, a hátsó szobában pedig a nagyszülők. Azóta kicserélték az épületen a zsindelyt és a szobákban a padlózatot, de a ház maga megőrizte eredeti formáját. Az 1972-es felújítás után az író életéhez fűződő relikviákkal rendezték be és 1972. szeptember 24-én, az író születésének 75. évfordulójához kapcsolódóan megtartották a Tamási Áron-emlékház ünnepélyes felavatását. Kezdetben a csíkszeredai megyei múzeum részlegeként működött, felügyeletét az 1990-es években vette át a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum és a Farkaslaki Önkormányzat. Gondozását az író testvéröccse, a Vadon nőtt gyöngyvirág című önéletírása révén akkor már ismert Tamási Gáspár népi emlékíró, majd az ő halála után, 1982-től az író húga, Tamási Erzsébet és férje, Sipos Ferenc látta el. Erzsi néni halála után, 2005-től az ő fia, Sipos Mátyás volt a ház gondnoka (ma már ő is az égi hazából vigyázza a házat). Közben az épület 2002-ben is felújításon esett át.
Az emlékház ma is látható berendezését a szülőház eredeti bútoraiból állították össze. Az első, nagyobb szobában Tamási-emlékkiállítás kapott helyet a Tamási család szobabelső-berendezéseivel és az író használati tárgyaival. Látható itt a bölcsője is, amelyről később ezt jegyezte fel: „…a bölcsőben órákig nyugton feküdtem, s úgy néztem a világba, mintha gondolatokba lettem volna merülve” (Bölcső és Bagoly). Itt áll a diákkori ágya, továbbá asztal, pad, festett láda, falitéka, katonaláda, fogas, petróleumlámpa, csikókályha is része a gyűjteménynek. A relikviákat az író testvérei: Tamási Gáspár, Fancsaliné Tamási Ágnes, Lepedusné Tamási Anna és Siposné Tamási Erzsébet ajándékozták az emlékháznak. Tamási alkotásaiból, kézirataiból, leveleiből és fényképeiből válogatott gyűjtemény tekinthető meg. Az asztalon az emlékkönyv mellett bele lehet lapozni az író életpályáját végigkísérő fotókat tartalmazó családi fényképalbumba, amelyet negyedik felesége és özvegye, Bokor Ágota asszony állított össze.
Az egész ház Tamási Gáspár halála után alakult emlékmúzeummá: a régi berendezés a hátsó szobában maradt, az első szoba az 1990-es években, a Petőfi Irodalmi Múzeum segítségével az író életét és munkásságát bemutató kiállítással bővült. A tárlókban Tamási Áron műveinek különböző kiadásai, román, angol, lengyel, cseh, szerb, szlovén nyelven fordításban megjelent kötetek, róla megjelent könyvek példányai, a falakon életét bemutató fotók, írásos dokumentumok tekinthetők meg. Itt őrzik az Ősvigasztalás kéziratát, az író családi vonatkozású leveleit, színházi műsorfüzeteket, gyászjelentéseket. A falakon Tamási Áronról készített rajzok, festmények, Zsögödi Nagy Imre, Cseh Gusztáv, Medve Sándor munkái láthatók.
A mennyezetre tekintve sötét színű gerendákat látunk, amelyekről ottjártunkkor Sipos Kinga könyvtáros, a Tamási Áron Emlékház kurátora a következőket mesélte el: a házban a tüzelés annak idején úgy volt megoldva, hogy a kémény a mennyezeten haladt keresztül, a tetőszerkezet alatt terjengő füst pedig ahogy visszaszállt, besötétítette és tartósította a faanyagot. Az asszonyok feladata volt, hogy évente kétszer ezt házifőzött szappanos, azaz lúgos vízzel végigsúrolják, ez adta meg a gerenda fényét és simaságát. Azt már mi tesszük hozzá, hogy mai szemmel-füllel nézve és hallgatva ez nem lehetett egyszerű művelet…
A házhoz annak rendje-módja szerint csűr is tartozik, Tamási Gáspár építtette. A Szülőföldem ötödik fejezetében erről is találunk leírást (részletek): „…a Küküllő fejiből. […] A csűrt is onnét hozták – mondja anyám. Most látom először, csak levélből tudtam eddig, hogy ősszel tető alá került a csűr. De milyen tető alá! Úgy vöröslik a két összeboruló cserépmező, mintha az egész épület valami rengeteg nagy testből, ami fent tanyázik a magasságban, onnét szakadt volna ki s éppen ide esett volna, kettős szerencsével. […] Nagy épület és szép. S az én örömem is ilyen nagy és szép, hiszen faragott fában, óriási gerendákban és vöröslő cserépben egyes betűimet most látom először. […] Szótlanul nézem az épületet, de most már nagyrészt tisztességből. Mint aki nem más helyen, hanem a templomban imádkozik: olyan zajtalan és merengő ez a mi gazdasági áhítatunk is.”
Ahogy a ház, úgy a csűr is vidáman áll ott fent, pajkosan neveti a napot…
Emlékek sűrűjében barangolok egy igen-igen kedves, kék színre festett házacska előtt, üldögélve a csűr mellett a padon. És közben tűnődöm: a mi századunk is bomlott. Vajon meg tudjuk-e tanulni Tőle, hogyan legyünk hűséges szolgái mégis?…
Varga Gabriella
Tamási Áron szülőháza Farkaslakán a Nagy utca 238. szám alatt április és szeptember között keddtől péntekig 9–17 óra között, szombaton és vasárnap 10–13 óra között kereshető fel. Hétfőn zárva van. Október és március között munkanapokon 8 és 16 óra között várják az érdeklődőket, akiktől minden esetben előzetes telefonos bejelentkezést kérnek a 0040-740-918-543-as telefonszámon.
