„Ki gépen száll fölébe” – írja nagy költőnk, s én egyre azon ábrándozom, hogy milyen szívesen szállnék valamilyen szerkezeten Dányba, amit még a térképen is csak nagy üggyel-bajjal találtam meg. Vajon Tamási melyik születésnapján ülhet könnyűröptű magánhelikopterre a tudósító, aki újra végigjárná becsületesen a róla elnevezett utcákat?
Most marad az autó. A Dány környéki utak, mint kiderült, csodálatosak! Hatalmas, lombos fák, nyári délután sem fullasztó a meleg, a párolgó növények kellemes illata csapja meg az orromat, ahogy a kocsi ablakán kikönyökölve poroszkálok a dányi Tamási utca felé.
Az első, amit meglátok az utcában, egy rendszám nélküli fáradt Ford. Szomorú látvány. Ennél csak az szomorúbb, hogy nem sok jövőt jósolnak az utcának az itt lakók. Ahogy sorolják, a három évtizeddel ezelőtt a TSZ kukoricása helyén a menekültügyi alap segítségével kiépült utca és a környék nem váltotta be az áttelepült erdélyi családok életük sikeres újrakezdéséhez fűzött reményeit. Úgy érzik, itt semmi sincs, ez a világ vége.
Egyikük Hollandiában, a másikuk Svájcban próbál szerencsét. Elhagyott, elvadult telek és egy félig kész palota, amely mellől egy bánatos németjuhász-féle házőrző eb bámul lustán kifelé, tanúskodik erről.
Akad eladó telek is. Pedig az egyik egykori lakó nagyszerű építész, de több lehetőségre számít Nyugat-Európában. Egy nemrég az utcában lakott informatikus fiatalember Isaszegen vállalkozó.
Remélem, jól emlékszem, hogy ott 1849 tavaszán volt egy győztes csatánk, szabadságharcunk egyik legnagyobb sikere…
Horváth Gábor Miklós
