Tüzesen süt le a déli nap sugara, alig lehet elbújni előlük a vecsési Tamási Áron utcában. Az utca egyik oldalán hatalmas, kerítéssel védett parkoló, a folytatása szintén bekerített, de nem parkoló, hanem játszótér, sportpálya. Szemmel láthatóan jó kezekben élik mindennapjaikat: rongálásnak, a „nem rendeltetésszerű használatnak” szerencsére apró nyoma sincs. Annyira új? Vagy nem használja senki? Ez csak úgy eszembe jutott, rosszindulat még véletlenül sem feltételezhető egy Tamási-zarándokról!

Az utca másik oldalán négy ház, meglepetésemre ezek hivatalosan mind egy szálig a merőleges Széchenyi utcához tartozónak vallják magukat, A-B-C-D-nek kinevezett épületek. Mellettük három ház épül, a téglából készült falak már állnak, körülöttük a további munkálatokhoz szükséges építőanyagok türelmesen várják felhasználásuk boldogító pillanatát. Itt utcanév, házszámok természetesen még sem a házakon, sem a kerítésen nem láthatóak. De munkások sem.
Egyszer elkészülnek – állítja egy optimista lakó, aki a Tamási utcában él, de a postás a Széchenyi utcába címzett küldeményeket kézbesíti neki. Egyszer házszámok is lesznek a Tamási utcában – nyugtat meg furcsán mosolyogva, mint aki szurkol a nagy eseménynek, de annyira azért nem biztos benne, hogy ez egyhamar megtörténik. Akarja egyáltalán? Hiszen akkor valószínűleg át kell íratniuk az okmányaikat. Az is lehet, hogy a hét házból álló Tamási utca négy háza marad Széchenyi utcai.

A parkoló másik oldalán található szállodába megyek kávézni a Wass Albert utcán át a Kós Károly utcába, elmerengeni ezeken a nagy neveken. Amikor visszaérek az autómhoz, egy fűkaszás ember éppen végez a kocsim körül a fűnyírással. Nem is lenne ezzel semmi baj, csak azonnal tüsszenteni kezdek a frissen vágott fű illatától. Tamási a térdét csapkodva nevetne rajtam. Meg azon, hogy a nedves fű ügyesen és tisztességes mennyiségben feltapadt a kocsimra, még az ablakaira is…
Horváth Gábor Miklós