Menü Bezárás

Szolnok felé

Idősödő emberek beszélnek mindig a múltról, mert lelkük raktárában korábbi emlékek serege vár kiugrásra készen: hátha dicsekszik velük az emlékező, vagy feloldozásért epekedik miattuk, hajdani bűneiért. A Tamási utcákat járva új élmények tömkelege ér, de nem vagyok képes sufniban hagyni az emlékeimet.

Szolnok felé vonatoztam pontosan negyvenöt évvel ezelőtt, hogy kipróbáljam magam az amatőr évek után az ország – akkor – egyik legerősebb színtársulatában. Abonynál már a torkomban dobogott a szívem.

Most itt nézek körül abban a városban, amely számomra eddig pusztán mint „leszállás előtti állomás” létezett. Micsoda utca! Egy hatalmas rét mindkét szélét Tamási utcának hívják. A 28-as és 30-as telek között keskeny sáv, el lehet közöttük sétálni, ha az embernek van bátorsága hozzá. Ki tudja, hol végződik, és mondjuk – ahogyan ebben a szempillantásban – nem egy biciklis fiatalember vágódik ki őrült tempóban a kerítések közül.

Az utcában van minden, vasipari kft., energetikai menedzsment, édesség-nagykereskedés, erdélyi zászló, roskadozó gyümölcsfák, működő utcai kút. Készséges informátor is kerül, egy kft. projektmenedzsere még az édesapját is felhívja, hogy megtudjam, mikor nevezték el Tamásinak ezt az utcát. A pontos dátumot nem sikerül kideríteni.

Az utca csak néhány ház erejéig fut a rét másik oldalán, mert egy aprócska vízgyűjtőben – inkább kacsaúsztatónak mondanám – végződik. Zsákutca. Ez a nád, a békák, szitakötők és mindenféle zümmögő népség paradicsoma. Nem is zavarom őket sokáig.

Távolabb a régi 4-es országút mellett a vasúti sínek fénylenek. Az autóm vár, most nem zakatolok Szolnokig, mint negyvenöt évvel ezelőtt annyiszor a Szigligeti Színházba igyekezve.

Az a vonat sajnos már örökre elment.

Horváth Gábor Miklós

X
X