Csendes, nyugodt nyári szombat délutánján érkeztünk meg a Komárom-Esztergom megyei Tát városka Tamási Áron (korábban Jakab Károly) utcájába. Olyan nagy volt a csend és a nyugalom, hogy az utca fölött áthaladó villanyvezetéken fennakadt faágacska is mozdulatlanul árválkodott, még csak nem is kereste a módját és lehetőségét a talajjal való érintkezésnek.
Mintha az a villanydróton fennakadt faágacska az utcára boruló csend nyugalmával valamit már akkor ott előrevetített volna: azt, hogy ebben az utcában a mi szempontunkból a növényeknek különös szerepük lesz; azt, hogy kicsit odébb egyik ház kertje mellett nem egyéb hajlik ki a bokros-fás lombok közül, mint egy vadrózsaág.
A Tamási utcát pont a közepén a Szent István út keresztezi. Amikor a III. Béla Általános Iskola udvara, kerítése és épülete mellett elhaladva a kereszteződéshez elérek, onnan is visszafordulok, hogy még egyszer megnézzem a vadrózsa ágát. Hátha most másként esik rá a fény, hátha rózsaszín színüknek más árnyalatát mutatják most a szirmok.
Aztán elindulok megint a kereszteződés felé. Áthaladva azon jobb oldalt, a Szent István út és Tamási Áron utca sarkán a Napraforgó Készségfejlesztő Ház vonzza magára a tekintetemet. Berekmériné Gacs Marietta régi álma valósult meg azzal, hogy itt, Tát Kertvárosában megnyitotta kapuit a gyermekmegőrzéssel, iskolaelőkészítéssel, angol- és németnyelv-oktatással, felzárkóztatással foglalkozó intézmény. „A Ház megvalósításának álma már nagyon régóta a fejemben volt. Legyen egy hely, ahol a gyerekek jól érzik magukat, játékosan, kötöttségek nélkül tanulhatnak, fejlődhetnek és ahol a foglakozások egyénre, egyéniségre szabottak, ahol a tanulás mellett helye van a játéknak, a mozgásnak és a kreativitásnak, ahol minden a gyermekekért van” – áll a fejlesztőház vidám hangulatú weboldalán. Meg is beszéljük nyomban a túratársammal, milyen előnyös ez a fizikai közelség: emitt felkészítik a gyermekeket, hogy amott szemben, az út túloldalán már a diákéletre készen üljenek be a III. Béla Általános Iskola padjaiba.
Lépdelünk tovább – most már Gáborral együtt haladunk tovább, megesik néha, hogy elkóborol, mint az imént is tette, de aztán adott ponton mindig összetalálkozunk megint – és elmegyünk egészen az utca végéig. Sűrű növényzetbe ágyazódik az utca nevét jelző tábla, fényképészeknek határozottan kedves látvány. A növényzetből itt is kihajlanak szép szirmú virágok, de ezek nem (vad)rózsák.
De majd visszafelé: visszafelé ismét megnézzük a vadrózsa ágát. Lemenőben a nap, most már biztosan elhúzódott fejük fölül az árnyék.
Vajon Tamási üzen nekünk ezzel a rózsaággal? Vajon kedves neki, amit túrázókként teszünk? Mintha ebben az ágban benne rejlene a válasz, hogy: igen. És mintha ez az ág az író egész életútját magában hordozná. „Az életem, eleitől kezdve, tele volt vadrózsaágakkal. Néha a dér megcsípte vagy a fagy elcsípte ezeknek az ágaknak a rügyeit, de volt úgy, hogy a rózsaszín virágok pillangók módjára teleülték, s majd bogyókkal is kedveskedtek” – kezdi félbeszakadt, 76 kéziratlapnyi vallomását Tamási, amit 1966 elején a Kútvölgyi úti kórházban, ágyban fekve kezdett tollba mondani alig egy hónapja elvett negyedik feleségének, Bokor Ágotának. Az utolsó mondatok május 24-én kerültek papírra – az író két nappal később meghalt. A töredékben maradt visszaemlékezés már 1967-ben megjelent a Szépirodalmi Könyvkiadónál.
Papp Endre leírása szerint a memoárt Tamási a Bölcső és Bagoly című „regényes életrajza” folytatásának szánta. A címadás Kriza János Vadrózsák című székely népköltészeti gyűjteményére utal, annak is a bevezető soraira: a székelység ajánlja fel még romlatlan, élő beszédét „a magyar irodalom közös, szent oltárára, hogy legyen az összes magyar népbeszéd, mint egy vadrózsatőke, melybe oltani szokták a nemes rózsaágat, hogy annál nemesebbé és erőteljesebbé tegyék”. A könyv az 1926-os, Amerikából való hazatérésétől az Énekes madár című népi színjáték megjelenésének (1934) idejéig öleli fel az író életének eseményeit. Önmagát így láttatja benne: „Éppen olyan éveket éltem, amikor írói mivoltom gondjai és vívódásai a legerősebbek voltak. Mindenekelőtt a puszta valóság és a költői szárnyalás állandóan harcban állt egymással.”
A Vadrózsa ága a mi, utókoriak olvasatában egy élet és életmű lezárulásának a szimbóluma is, ezért halkulunk el hirtelen, amikor ezzel a könyvcímmel találkozunk. Különös, de mintha ugyanezt az elhalkulást árasztaná ezen a szombat-koraestén a táti Tamási utca is – arról nem is beszélve, hogy egy valóságos vadrózsaág is kihajlik a lombok közül…
A képzeletünk már el is szárnyal Farkaslakára, megáll a két cserefa között, majd elidőz a Szervátiuszok – Jenő és Tibor, apa és fia – alkotta emlékműnél. Táton sem ismeretlenek ezek a nevek: 2006. szeptember 9. óta a falu határán, a Halászcsárda mellett áll Szervátiusz Tibor Kossuth-díjas szobrászművész Ister-pár című, összetartozó emberpárt ábrázoló szobra. „Valami olyan gondolatot akartam megalkotni, amely ehhez a környékhez, az időtlen idők óta ott folyó Dunához, a tájhoz, az itt élő emberekhez illő, ahhoz tartozik” – mondta a művész a Demokratának a szoborpár keletkezéséről. A lap sorai szerint a monumentális alakok mintha időtlen idők óta ülnének egymás mellett s őriznék a Duna, vagyis az egykori Iszter nyugalmát. „Táti Ister-párjával a szobrászművész állást foglal a szülőföldünk és népünk ősisége mellett, hitet tesz nemzetünk jövője és megmaradása mellett. […] Mint egy történelmi kilométer, mutatja az időt és az utat az ott élő s az arra haladó embereknek. Az utat, hogy ragaszkodjunk múltunkhoz, hagyományainkhoz, tegyünk meg mindent megmaradásunkért” – írják.
Tamási és Szervátiusz. Két mester. Tát a rózsaszín vadrózsa mellett az ő itteni találkozásukról, egyidejű jelenlétükről is emlékezetes marad számomra – örökre.
Varga Gabriella
