Egy hatalmas rét a szolnoki Tamási Áron utca, mintha vicces kedvére váltott volna a GPS. Vagy már az ő sajátságos idegrendszerét is megtépázták a soha véget nem érő kalandozásaim?
A legelésző lovak nem tudnak semmi rosszról, „nagy gonddal és ügyelettel”, ahogyan azt az utca névadója mondaná, tépegetik a füvet az erre szakosodott ügyes berendezésükkel.
Az egyetlen utcatábla szerencsére jól láthatóan az utcacsíra egyetlen házának a kertjét védelmező kerítésére van rögzítve, hogy mégse autózzak dolgavégezetlenül, lógó orral haza.
Nemrég tudtam meg, hogy Szolnokon van egyáltalán Tamási utca. Hiába, semmi sem kerülheti el egy hivatásos Tamási-túrázó figyelmét, legyen az adott hely a világ bármely elrejtett fertályán és közlekedésre abszolút alkalmatlan részén.
Tamási azt írta valahol, hogy „ami rég nem volt, az hamar lesz”, de ez a hely itt kivétel, ami nyilván erősíti a szigorú szabályt. A környék tulajdonjogi útvesztőiben állítólag még a vakítóan fehér galléros szakember urak is eltévednek időnként. Azt hiszem, jobban járok, ha próbát sem teszek felfogni, megérteni ezt a szövevényes ügyet.
A megoldás? Ha a megszámlálhatatlan tulajdonos akaratát közös nevezőre lehetséges hozni, nincs teljesen kizárva, hogy megszületik.
Tudomásul kell vennem, hogy a szolnoki Tamási Áron utcának sem a múltjáról, merthogy nincs neki, sem a jelenéről, merthogy az tökéletesen áttekinthetetlen és kibogozhatatlan, nem tudok szívet-lelket melengető tudósítást írni. Talán ha egyszer mégis rendeződnek a dolgok, és házak épülnek a hatalmas rét helyén, lehet róla összeütni valamit. Addig türelem kéretik.
Nem voltam jó matekból, de valami rémlik még a párhuzamosokról. Találkoznak. A végtelenben.
Horváth Gábor Miklós
