Az Ábel-trilógia főszereplőjével, az orotvai/szászrégeni illetőségű, akkor tizenhét esztendős Ilyés Leventével a kilencvenes évek közepén Délegyházán, majd Budapesten találkoztam néhány alkalommal. Interjút is készítettem vele 1997-ben, a Kristály című irodalmi és művészeti lapban jelent meg. Emlékszem, ezt (is) mondta akkor a beszélgetésünkben Ilyés Levente: „Tamási Áron annyira pontosan, annyira érzékletesen és annyira művészien tudta ábrázolni a székely nép életét, észjárását, a táj jellegzetességét, a székely nyelvjárás zamatosságát, mint senki más. Örömmel tölt el a tudat, hogy pont’ ebben a filmben játszhattam főszerepet.” Jut eszembe: Börcs Sándor gyártásvezetővel is jó barátságban voltam akkoriban. Még az Ábel a rengetegben film forgatókönyvének egyik bekötött példányát is nekem ajándékozta. (Azóta egy ismerősömmel elküldtem Farkaslakára. Nem tudom, hogy megérkezett-e.)
Kíséri, átszövi életemet Tamási. Előbb a regényei időztek a kezemben, aztán a film két szereplője-alkotója toppant be nyári délegyházi napjaimba, később az író szülőfalujában nézelődhettem többször is, majd elkövetkezett egy gazdag emlékév sornyi csodálatos eseménye… S lám, most itt vagyok Orotvában, a Tamási Áron utcában, ahol Ilyés Levente rövid ideig kisgyermekeskedett és ahol az édesapja nemrég szenderült jobblétre.
Ez a varázslatosan szép helyen fekvő, dimbekkel-dombokkal, hegyekkel és völgyekkel körülölelt, mesés Hargita megyei falu, Orotva közigazgatásilag Ditróhoz tartozik. Gyergyószentmiklóstól 26 kilométerre, Ditrótól 12 kilométerre északra fekszik. A trianoni békeszerződésig Csík vármegye Gyergyószentmiklósi járásához tartozott.
Puskás Elemér ditrói polgármester ottjártunkkor elmondta, hogy Orotva nem egy elöregedő falu, épp ellenkezőleg: az utóbbi időben nagyon sok fiatal települt a vidékre és kezdett el ott építkezni. A falu 600 lakosából 80, vagyis a teljes lakosság közel tizennégy százaléka gyermek! „Nagy büszkeség számunkra, hogy a 80 gyermekből 50 néptáncos. Az óvodásokat kivéve majdnem mindenki néptáncol” – magyarázta a polgármester, akinek a felesége, Olga a néptánccsoport vezetője. A gyermekeket két helyi iskolában és egy különálló óvodaépületben oktatják-nevelik.
Orotva utcái sokáig nem viseltek semmilyen elnevezést, a lakhely-, székhely- és telephelycímeket csak a házszámok jelölték. Az önkormányzat néhány éve úgy döntött, elnevezi a falu közterületeit. Közben egy romániai kormányhatározat is sürgette az utcák nevesítését, hiszen azok így jeleníthetők meg a térképeken, a navigációs rendszerekben és könnyebben rögzíthetők ezáltal a népszámlálások adatai is.
Így történt, hogy Orotvában is nevet kaptak az utcák 2018–2019-ben. (Szerencsére ilyen esetben, ameddig valakinek nem jár le a személyi igazolványa, nem kötelező kicseréltetnie azt, viszont amikor lejár, akkor az új igazolványában természetesen már az új utcanév fog szerepelni.)
„Az utcákat főleg orotvai kötődésű emberekről neveztük el, a főutcát például Gergely Mihály plébánosról, aki a korábbi, 1925-ből való kápolna helyett 1973-ban templomot építtetett, sőt melléje plébániát is, és az egyházközséget, ami azelőtt filia volt, önállóvá tetette” – tájékoztatott Puskás Elemér polgármester. Elmondta azt is, hogy a leghosszabb utca Erőss Zsolt nevét kapta, aki ugyan nem a faluban született, de hároméves korában került egészségügyi alkalmazott édesanyjával Orotvába és alsó tagozatosként ott járt iskolában, az I–IV. osztályt ott végezte. Róla nevezték el az iskolát és a település leghosszabb utcáját is.
A Tamási Áron Ábel-trilógiájából készült filmek főszereplője, Ilyés Levente is itt töltötte gyermekkorát. Édesapja, Ilyés Antal orotvai székely, a falu határában működött bányában dolgozott – a település ugyanis gazdag építőkövekben, ritkafémekben, eleinte tóriumot termeltek ki, majd az 1900-as években szenet. – Ilyés Levente is Orotvában járt iskolába. Később a szülei elváltak, ekkor az édesanyja, Julianna elkerült Szászrégenbe s vele Levente is. „E szoros kötődés miatt a gyűlésen, amelyen az utcalakók dönthettek a névről, mindenki Tamási Áron mellett szavazott” – avatott be a részletekbe a község első embere.
Így született meg tehát Orotván 2019-ben a Tamási Áron utca, az íróról elnevezett Kárpát-medencei közterületek és létesítmények legfiatalabbika! Puskás Elemér elmondta: az elmúlt években járhatóvá tették az utcát, bármilyen személygépjárművel el lehet autózni az utolsó házig. Egy hátránya van csak az utcának, az, hogy körülbelül a közepe táján elkezd lejteni, s mivel nagyon keskeny, ezért az eső mindig kimossa a töltést. Most azt tervezik, hogy az árkot nem az út két szélére, hanem a közepére teszik és lefedik. Azt remélik, ez megoldja majd a problémát.
A polgármestertől megtudtuk azt is: mivel egyszerre nevezték el az összes utcát, ezért külön névadó ünnepséget nem tartottak, a falunapokon azonban az egyes utcák lakói magukra öltik saját utcájuk nevét hirdető pólójukat és úgy vesznek részt a főzőversenyen és a többi programon. „Ezeket a pólókat nagyon büszkén viselik” – tette hozzá Puskás Elemér.
Sűrű köd ereszkedett a tájra, amikor egy október közepi késő délelőttön megálltunk az orotvai Tamási Áron utca elején. Alig pár méternyire láttunk előre, de ez a pár méter éppen elég volt ahhoz, hogy az ősz gyönyörű színei elénk táruljanak és ámulatba ejtsenek. Egyik udvaron a földbe szúrt vaskeresztek emlékeztettek arra az időre, amikor még, köztemető nem lévén, a házak udvarain temették el az elhunytakat. Ugyanitt egy kültéri nagy feszületet is állítottak az itt lakók, hogy – mint megtudtuk – búzaszenteléskor a határkerülés útvonalán a négy kereszt közül, ahol a körmenet résztvevői megállnak és imádkoznak, ez legyen az egyik.
Virágládák a kerítések külső oldalain, művészi ihletettségű ház és kapu, egyik kertben békésen legelésző póni, az út szélén egy almafa alatt kolomppal a nyakán almát szedegető és jóízűen rágicsáló tehén – kapkodtuk ám a fejünket rendesen, annyi különleges látnivaló vonta magára a figyelmünket, s ezzel a szokatlan magatartásunkkal mi is magunkra vontuk mások figyelmét, egy kedves lakóét legalábbis nagyon, nem restellte ugyanis megkérdezni a kertje túloldaláról, hogy mi járatban vagyunk itt. Amikor elmondtuk jövetelünk célját, egy hozzávetőlegesen háromnegyedórás beszélgetés vette kezdetét közöttünk, s annak megszakadása háromnegyed óra múltán is úgyszólván muszájból következett be – ha nem égett volna körmünkre a következő program, talán még most is ott beszélgetnénk Küsmődi Pál egyháztanácsos, ezermester és fafaragó úrral az orotvai Tamási Áron utca utolsó, völgybe futó szakaszán. De az a beszélgetés mindent megért! Pál mindent elmondott nekünk az utcáról, a feszületről, Ilyés Leventéékről, még székely vicceket is mesélt, s még a faragványait is megmutatta, s hogy lefényképezhessük, azokat közelebb is hozta. De megirigyelte jó hangulatunkat a fekete cica is, mert odajött, bebújt a kerítés mögé és felmászott a Küsmődi Pál által éppen akkor tájt faragott kicsi medve feje tetejére, s olyan hosszan elidőzött ott, hogy szinte már modellt állt a fényképeink tucatjaihoz. Hát ilyen nagy és varázslatos élményzuhatagnak voltunk a kellős közepén, amikor egyszer csak, úgy dél tájban, azt vettük észre, hogy egyik pillanatról a másikra elillant a köd, már csak néhány foszlány ült belőle ott a messzebbi erdők fái felett, s alattuk s köröskörül kristálytisztán kicsillantak a dimbek, s a dombok, s a mezők, s az erdők, s a házak s a zöld mellett az ősz gyönyörűbbnél gyönyörűbb színei. Hej, Küsmődi Pál, magát a Jóisten küldte utcajáró életünkbe, azért is, hogy annyi mindent elmeséljen nekünk, de azért is, hogy ezzel Orotva csodája fölül és mögül egy pillanat alatt szertefoszlassa az előbb még sűrűn ideereszkedő ködfátylat.
Azt sem tudom, melyik irányba szaladjak, mit fényképezzek, vagy mit ne, olyan csodálatos itt minden! Mintha egy mese varázslatos világába csöppentem volna. S noha a következő programot közben lemondtam (Köllő Enikőnek bár megígértem, nem tudok bemenni a Ditrói Könyvtárba), mégsem maradhatok itt Orotvában örökké, még akkor sem, ha nehéz az elválás a Tamási Áron utcától.
Viszontlátásra, Pál, szia cica, szia póni, szia tehén, szia minden és mindenki.
És szia, így messziről-távolról Ilyés Levente is, akiről bárcsak tudnám, hol, merre jársz…
Varga Gabriella
Fényképgaléria
„Igen, vannak dolgok, miket nem lehet magyarázni. Ilyen az is, amikor évekig küszködik valaki, hogy könyvekben megteremtsen egy világot. De ahogy akarná és ahogy szeretné, úgy sohasem sikerül. S akkor eljön egy tájra és beszél emberekkel; nézi a házakat, a föld hajlatait és a fény bujkálását azok felett; orrában érzi illatát a földnek, minek sarát a kezén és a lábán hordozta valamikor, s porát az arcán: igen, eljön erre a tájra, és akkor betelve látja, hogy amit nem tudott megteremteni, itt van az isteni mű!”
(Tamási Áron: Szülőföldem)
