„A különböző nyelvek melegéből keltek ki a különböző népek, melyeket az atyafiság és az együttes érdek alapján a közös szó szervezett nemzetekké. Velünk is ez történt. A magyarságot is az atyafiság és az együttes érdek alapján a sors verte egybe; hazát a bátorsággal irányított életösztön szerzett neki, de nemzetté a magyar szó teremtette. Mint jelképes hatalom, a magyar szó nekünk a legnagyobb ereklye. Kegyelet, hűség és becsület illeti őt.” (Tamási Áron)
Dunakeszi város a budapesti agglomerációban, Pest megyében, a Duna bal partján, Budapesttől mintegy tizenöt kilométernyire északra helyezkedik el. A Dunakeszi járás székhelye, Érd után a megye második legnépesebb települése. Budapesttel, Fóttal, Göddel és a Szentendrei-szigeten a Szigetmonostorhoz tartozó Horánnyal határos. Földrajzi fekvéséből adódóan a főváros kapujaként,illetve Pest északi kapujaként, a mellette lévő Göd várossal és a Duna túloldalán elhelyezkedő Budakalász várossal megosztva pedig a Dunakanyar kapujaként is emlegetik.
Igazi csendes, kertvárosi hangulat fogadja a Tamási Áron utcába érkező vándort, aki, különösen, ha szép tavaszi napon jár erre, csakhamar megállapítja: jó érzés végigsétálni a rövid, mindössze kétszáz méternyi hosszú utcácskán. S még ha szemlélődve bandukol is, az a két perc, amit ez a séta igénybe vesz, oly hamar elröpül, hogy a vándornak kedve volna elölről kezdeni a felfedező mendegélést. Éppen megfordulni és a sétát újrakezdeni készültünk mi is, amikor a Tamási Áron utca és a Madách Imre utca sarkán összetalálkoztunk egy kedves ismerőssel.
Pestszenterzsébeti Vitéz Jámbor János maga is író, többkötetes. E mellett történész, a Bágyikó Magánkönyvtár alapító-vezetője, az Eudoxia 20 Irodalom-, Tudomány-, Művészetpártoló és Családsegítő Alapítvány alapító-kurátora, színpadi szerző… nem soroljuk tovább. Roppant sokoldalú alkotó. Dunakeszin él, a Tamási Áron utcából nyíló Madách Imre utcában lakik szeretett hitvestársával, Bágyi Anikóval. Amikor a torontói Kalejdoszkóp című kéthavi magyar–angol kulturális folyóirat 2013. szeptember–októberi számában egymás mellé szerkesztették Tamási Áron Szabadság madara című novelláját és Jámbor János kultúraszervezői tevékenységének ismertetését, maga sem gondolhatta, hogy kilenc év elteltével ismét a nagy erdélyi író emléke és szellemi hagyatéka közvetlen közelébe kerül. Mert bizony odakerült, mivelhogy a dunakeszi Tamási Áron utca felkeresésekor egy villáminterjú erejéig Jámbor Jánost is megszólítottuk.
– Emlékszik még arra a 2013-as őszi Kalejdoszkóp-lapszámra?
– Nemcsak arra, hanem mindegyikre, amelyik a kezemben megfordult és amelyik a Bágyikó Könyvtárunk polcán helyet kapott.
– Nagy kitüntetés egy irodalmi-művészeti folyóiratban a Szabadság madara című Tamási-mű mellett szerepelni. Mi cseng vissza Önben abból a novellából?
– Lőrinc bácsinak az a, gyermekhez intézett jótanácsa, hogy „légy bátor s becsületes ember”. S a magyarázat: a bátor ember olyan, hogy jóban-rosszban ember tud maradni. Becsületes pedig az, aki életének utolsó órája szerint él.
– A „becsület” szó gyakran előjön Tamásinál. A magyar szóra is alkalmazta…
– Igen, amikor azt mondja, hogy „a magyar szó nekünk a legnagyobb ereklye. Kegyelet, hűség és becsület illeti őt”.
– Ön szerint miben áll Tamási Áron írói munkásságának jelentősége?
– „Törzsében székely volt, fia Hunniának. / Hűséges szolgája bomlott századának” – ez áll a sírkövén és ebben minden benne van. Kisbirtokos, sokgyermekes szegény székely család gyermekeként született és nevelkedett Farkaslakán. Mindvégig népének igazi fia volt. A két világháború közötti erdélyi irodalom legkiválóbb alakja, az erdélyi magyar élet etalonja. Munkásságának lényege a magyar–magyar lelkek közötti hídverés.
– És személyesen Önnek mit jelent Tamási Áron neve?
– Távoli gyökereimengem is Erdélybe vezetnek vissza, és elmondhatom, hogy ott ma is jobban otthon érzem magam, mint anyaországbeli lakóhelyemen. Nekem az igazi otthonom a Hargita, különösen a Madarasi Hargita. Életem egyik legmélyebb olvasmányélménye volt Tamási Áron Ábel a rengetegben című regénye, ennek színhelye az a számomra is nagyon kedves rengeteg. Ezzel a művel és írójával, nem kevésbé a többi erdélyi írónagysággal, az irodalom eszköze révén számomra újra létrejött Erdély és Magyarország uniója a lelkekben.
– A szomszédos Madách Imre utcából gyakran vezet-e az útja a Tamási Áron utcába? Milyen gondolatok forognak a fejében ezen a környéken, amikor a nagy íróinkról – Benedek Elek, Balassi Bálint… – elnevezett utcákban bandukol?
– Amikor fiatal voltam és váteszköltőnek gondoltam magam, irigyeltem Kölcsey Ferencet: a Debreceni Országgyűlésben vérig sértette őt egy ellenzéki képviselő, erre ő kivonult az Országgyűlésből, hazament a könyvtárába és megírta a világ legszebb verseit. Én is elképzeltem magamnak egy ilyen életet, illetve környezetet. Alapítottam is egy könyvtárat, aztán az élet úgy hozta, hogy Dunakeszin a Madách Lakóparkba költözésemkor kiderült: nem csupán az általam alapított Bágyikó Magánkönyvtárban vesznek engem körül írógéniuszok, hanem a környező utcákat járva is ott vannak körülöttem. Olyanok nekem, mintha közöttünk élnének. Rendre eszembe ötlenek hozzájuk fűződő olvasmányélmények, tőlük tanult ismeretek, megértett igazságok. Különösen sokszor fordulok meg a szomszédos Tamási Áron utcában, és ott ilyenkor lélekben találkozom vele, a nagy tanítómmal. Ilyenkor újra és újra elmondja nekem, hogy: „A madárnak […] szárnya van és szabadsága, az embernek pedig egyetlen szülőföldje és sok kötelessége.” És ehhez rögtön hozzáteszi azt is, hogy: „Minden ember legnemesebb öröme, ha valami olyant cselekedhetik, amelynek tisztaságában nem kételkedik. Sem a cselekedet idején, sem a cselekedet után.” Hát ezért nagy tanítóm ő.
Varga Gabriella
