A Szerbiába vezető autópályán durván kétszáz kilométert kell megtenni Budapesttől a határig, de a gyakran erre utazók szerint a ki- és belépésre soha senki sem tudja megmondani biztosan, mennyi időt kell szánni, annyira változó. Székelykeve felé, ahol a Tamási Áron utca volt a célállomás, nyolc perc alatt sikerült áthaladni a magyar és a szerb ellenőrző ponton, visszafelé viszont több mint két órát emésztett fel ugyanez a kísérlet. Akkor most közel vagy távol van tőlünk Székelykeve, ahol még sokan magyarul beszélnek és a Tamási Áron utca végén meghúzódó temető nagy része magyar halottakkal van tele?
Székelykeve Tamási Áron utcája autóval bejárva is elég hosszú, ráadásul két mezőgazdasági munkagép miatt le kellett húzódni az úttestről, és megvárni, míg szép lassan elpöfögtek a szántóföld felé. Az utca szántóföld felőli oldalán sincs sok üres telek, de ami van, gondosan megművelve, mintha oda is be-besegítenének időnként a munkagépek.
Az apró, régi, helyenként igen leromlott állapotú falusi házacskáktól az új, egy-két telken kétszintes épületekig minden rendű és rangú építmény látható itt. Ahogy nézelődtem, egy idős férfi jött hozzám, s szinte sértődötten mondta érdeklődésemre, hogy természetesen tud magyarul, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne. Amikor elmeséltem, mi járatban nézelődöm éppen itt a Tamási utcában, megnyugodva indult a dolgára, nem is tudtam tőle kérdezni semmi mást.
Mérges (féltékeny?) tyúkok veszekedése, kakas rendreutasító kukorékolása zavarta meg a csendet. Hiába, a rend fontosabb a csendnél.
A zajos baromfiudvar környékét elhagyva már a finom galambbúgást is meg lehetett hallani, fecskék röpködtek szokásuk szerint csapongva, váratlan irányváltoztatásokkal. Fecskék közelében Szerbiában sem lennék szívesen bogár.
Két varjúcsapat marakodott szörnyű rikácsolással a temető székelykapus bejáratánál. 2016-ban szobrot állítottak mellé az 1886-ban Székelykevére települt bukovinai székelyek emlékére. A varjak még eszeveszettebb tombolásba kezdtek, mintha az sem tetszett volna nekik, hogy a székely mintákkal díszített, fából készült lélekharanglábat nézegettem.
A sírfeliratokon kizárólag magyar neveket olvastam, közvetlenül a második világháború után eltemetett halottak sírjai között két éve örök nyugalomra helyezett idős magyar férfiak és asszonyok nevével is találkoztam. Egy temetőből kifelé igyekvő asszony szerint a sírkert legtávolabbi részében szerbeket és románokat is eltemettek.
A varjak abbahagyták a veszekedést, hagyták, hogy elrebegjek egy rövid imát minden elhunyt embertársamért, legyen az bármelyik ország bármilyen nemzetiségű állampolgára.
Horváth Gábor Miklós
