Én még ilyen sűrű köddel nem találkoztam, mint amilyen udvariatlanul, nem is, inkább kifejezetten gorombán rátelepedett a Tamási Áron utcára Orotván! Ilyenkor természetesen a szélvédő és a szemüveg gondos törölgetése, folyamatos és következetes ápolásukra tett, érzékeny szívük legmélyéhez szóló, esküdözésekkel hatásosabbá csiszolni kívánt ígéretek sem hozzák meg a várva várt eredményt: a látnivalókat, már amennyiben egyáltalán vannak ilyenek, csak sejteni lehet. Legjobb, ha az ember kiszáll a kocsijából, és felül a képzelet szárnyára, kényelmesen elhelyezkedik, aztán amikor kellőképpen megnyugodott, szabadjára engedi varázslatos fantáziáját.
Magam mintha játszani hívogató medvebocsot láttam volna a fűben, csak az volt felettébb gyanús, hogy kisvártatva egy szép fekete macska telepedett rá a fejére, mint a köd. Úgy-úgy, mert a világért meg nem moccant volna, mint az igazi, orotvai, goromba köd. Egy hatalmas madár is csak bámulta őket.
Továbblépve, inkább óvatosan tapogatva a tájat, egy idegesítően kolompoló marha zabálta kétpofára az utcára hullott almákat, de így legalább nem mentem neki. A rímhányó Romhányi bizonyára jobbnál jobb poénokkal teletűzdelt költeményt faragott volna az almás tehénlepényből, de nekem nem jutott az eszembe semmi.
Amikor húsz centire az utcanévtáblától sikerült megállnom, csodálkozva láttam, hogy milyen szép zöld készítmény. És a házszámok is szépek és zöldek!
Kiderült, hogy nemcsak a köd, hanem a dombot átszelő keskeny út miatt is balesetveszélyes közlekedni, mert alatta a nedves, esőáztatta föld itt-ott meg-megrogy, meg-megcsusszan időnként, váratlanul, ha olyan kedve van, ha bal lábbal kelt fel.
Az utcában élő emberek roppant szimpatikusak – bár senkit sem ismerek közülük –, mert az a hír járja, hogy három éve, amikor a névtelen utcát Tamásira keresztelték, kivétel nélkül mindenki rá szavazott, sőt különleges alkalmakkor dagadó mellel veszik fel Tamási-utcás pólóikat.
Mintha vaskeresztekből összeszerelt erdőt láttam volna, de megtudtam, hogy ebben nem a köd a ludas, nem is az elgyötört idegrendszerem. Ezek a kertekből kiemelt valódi sírkeresztek. Temető híján így temették el halottaikat az orotvaiak, és most ezekkel az összegyűjtött vaskeresztekkel emlékeznek a régiekre.
A köd oszladozni kezdett, gyászos gondolataim ellenben mintha bebábozódtak volna bennem. Vajon rám emlékezni fog valaki száz, százötven évvel ezután? Aligha. Az azonban szép ajándék hosszúra nyúlt életem alkonyán, hogy még egy-két kaland erejéig, remélhetőleg legalább az utolsó Tamási utca bebarangolásáig módomban áll tenni érte valamit.
Halász Judit tündéri hangja keveredett valahogy a fülembe, ahogy Szabó Lőrinc versét énekelte: „Isten tudja, honnan jöttem / Köd előttem, köd mögöttem / Szél hozott, szél visz el / Bolond kérdi, mért visz el.”
Lehet ehhez valamit még hozzátenni? Ugye, hogy nem.
Horváth Gábor Miklós
