
Mind a mai napig felnézek, ha arra visz az utam az Üllői út és a József körút sarkán álló épület egyik hatodik emeleti lakásának ablakaira, amelyek mögött gyerekkorom fantasztikus eseményei történtek. Elköltözésünk után, még kiskamaszfejjel, vissza-vissza próbáltam lopni magam körülnézni a házba, a liftbe, a folyosókra, az udvarra, de a szívtelen házmester – akkor még volt ilyen felettébb fontos és éber figura minden valamire való társasházban – egyszerűen kipenderített az utcára. „Hékás, neked már nincs keresnivalód itt” – mondta ellentmondást nem tűrően, s én nagyon szomorú lettem, ahogy durván bevágódott mögöttem a kapu. Kulcscsörgést is hallottam: az öreg bakter ráfordította a zárat, aztán egyre távolabbról hallatszottak a léptei, valóban komolyan gondolta, amit kiabált.
Hazugságnak éreztem azt a sok-sok évet, amit itt töltöttünk, minden szót, ami itt elhangzott, mindent, amit itt csináltunk, ha ezt egy tollvonással örökre el lehet távolítani az életünkből. Miért szólította mindig kedvesen „Horváthnékámnak” anyámat ez a házmester, miért kérdezték meg a szomszédok tőle annyiszor, hogy jól érzi-e magát és hány évesek azok az édes kis gyerekei? Hogyan lehetséges, hogy mindaz, ami ott az ablakok mögött volt, ami azok között a bútorok és miegyebek között történt, már nincs? – kérdeztem kétségbeesetten magamtól, miközben bámultam fölfelé. És ha valamit a lakásban felejtettünk? Jogom van körülnézni, ez valamikor csakis és kizárólag a mi családunk birodalma volt!
Milyen jó érzés lehetett Tamási Áronnak, hogy tudta, amíg világ a világ és még két nap, haza tud menni, és soha senki sem mondja neki, hogy nincs keresnivalója ott. Most lenne min csodálkoznia!
Múzeum lett a szülőházából… „Hogyan lehet egy emlékházban élni? Hogyan lehet egy emlékházban dolgozni? Múzeumi látnivaló lettem? Múzeumi tárgyakká porosodtak az írásaim?” – kérdezné meglepetten.

A többször átalakított, felújított házra azért ráismerne. Vigyáztak rá. Tamási húgának, Erzsébetnek a fiával, Mátyás bácsival 2006 nyarán még volt szerencsém találkozni, aki minden porcikáját igyekezett megmutatni a különleges házacskának, és felhívta a figyelmemet a falakra helyezett színházi plakátokra, fényképekre, a tárlókban látható könyvekre, újságokra, kéziratokra, levelekre, Tamási Áron személyes tárgyaira.
„Ki evett a tányérkámból?” – kérdezné viccesen Tamási az emlékház munkatársait, kissé fátyolos szemmel leltározva gyerekkori tárgyait. Fátyolos szemmel, mert minden rendben, jó kezekbe kerültek az egykori kincsei.
Horváth Gábor Miklós