Az első kellemes meglepetés akkor ért, amikor kiderült számomra, hogy a község két részét elválasztó Szentendrei Dunaág fölött takaros kis híd vezet át, így kényelmesen tudtam autózni a Tamási Áron utcába.
A község mintha egyre nagyobb területet igyekezne elfoglalni a szántóföldből. Tahitótfalu legszélén található a Tamási utca. Az egyik oldalán kertes házak, de a másik, a szántó felőli oldalán is egyre több a ház, a bekerített telek, ahová csak idő kérdése és épülni fog valami.
Szeles, esőre hajló az idő, a kakasokat azonban se ez, se az nem zavarja, hogy délután van, kedvükre kukorékolnak valahol. Gyermekkorom kakasai hajnalok hajnalán ugrasztottak ki az ágyból, a maiak úgy látszik, már nemcsak a vekkert helyettesítik, egész nap a tyúkokat hajkurásszák.
Az egyik épülő ház tetején munkás tüsténkedik, a Nagy Imre utcánál végtelen nyugalommal lovak legelésznek.
Egy ház falát korondi tányérok díszítenek. Egy garázskapun húsvéti dísz, helyes bárányka ringatózik rajta. „Ezüst kecske” – olvasom egy másik kapun a tenyésztő reklámtábláját. Nagyon közel nem merészkedem, mert szinte minden kerítésen belül kutyák jelzik morogva, vicsorogva, hogy nem barátkoznak.
A Rózsa nevű keresztutca szépen aszfaltozott, a Gyöngyvirág földút, annak rendje-módja szerint hepehupás is, hatalmas kátyúkkal, tócsákkal, sárral. Így együtt a kakaskukorékolással hamisítatlan falusi idill. Tamási Áron otthon érezné magát itt.
Horváth Gábor Miklós
