Kecskemét belvárosában még szuper okosszerkezetek használatával is igen komoly nehézséget okozott számomra megtalálni azokat a szinte észrevehetetlenül kicsi utcácskákat, beugrókat, átjárókat, sikátorokat, amelyek a lefoglalt szállásomhoz vezettek.
A pihenéssel aztán nem sok gondom akadt, de szükségem is volt rá, mert az utolsó túrakörutamhoz gyűjtöttem erőt: Kecskemét-Hetényegyháza, Helvécia, Kiskunmajsa, Kalocsa, Solt.
A kegyetlen és kíméletlen lumbágóm még minden megmozdulásomnál jelezte, hogy annyira belémbolondult az együtt töltött mézesheteink alatt, hogy egyelőre nem képes elképzelni az életét nélkülem.
Hogy oda ne rohanjak – szokta volt mondani apám, amikor valami kegyes hazugságot hallott a rádióból. Én a rohanásra már régóta gondolni sem merek, a lumbágómtól nászajándékul kapott parkettán alvásról pedig azt gondolom, hogy még az ellenségeimnek se kívánom.
Kiautózva a cityből Kecskemét-Hetényegyházára könnyen-gyorsan megtalálható a Tamási Áron utca, mert a főútról nyílik, igaz, nem túl széles, de az erre közlekedő autósok kifogástalan úriemberek, mert nem küldtek melegebb éghajlatra, amikor az utca elején, elég faramuci helyen, mondhatnám úgy is, hogy szabálytalanul megálltam szétnézni, tájékozódni, információkat, benyomásokat gyűjteni, a hely hangulata után szaglászni.
Türelmesen kerülgettek, indexeltek, kormányt bűvöltek, sőt egy idősebb, végtelenül szimpatikus férfi egyszer csak megállt mellettem, letekerte a kocsija ablakát és megkérdezte, hogy van-e valami baj, segíthet-e valamiben. Tény, normális autós nem áll meg ilyen helyen.
Rajtam már az orvosok se tudnak segíteni – ugrott nyelvemre a válasz, de szerencsére még időben parkolópályára tudtam vezényelni. Majd eldünnyögöm más alkalommal, kevésbé rázós helyen.
Maga az utca nem különösebben izgalmas, bár a lakói nyilván hálásak ezért, én sem szeretném a túl nagy felhajtást, a folyamatos zakatolást az otthonom körül. Ha lehet, legyen csönd és nyugalom, ne zavarja semmi a lelki békéjét az embernek.
Hanem a Tamási utcával szemben, a főút mellett nyugalom megzavarására alkalmas reklámot láttam: „Szépemlékű Ízek. A Pékmester. Félegyházi Pékség.”
És még parkoló is van! Nyilván az itt regnáló Nemzeti Dohánybolt és egy autójavító műhely is szerepet játszik ebben, de engem ez egyáltalán nem érdekel, ha szépemlékű ízek várnak egy kellemesen meleg, finomabbnál finomabb péksüteményektől gyönyörű, illatos boltban.
Horváth Gábor Miklós
