A legvégére készültem el minden erőmmel. Azt írtam a szerkesztőnek, hogy öreg vagyok, beteg vagyok, fáradt vagyok, feszült vagyok, éppen hogy csak létezem. Minden pluszstressztől megőrülök. És akkor mellém állt cserefái előtt Tamási Áron.
„Láttad?” – kérdezte halkan, mint aki nem szeretné megzavarni saját nyugalmát. „Lent a hosszúkás faluban füstölögtek a házak, és a sok apró füsttel maga az ég vette fel a játékot, mert foszlányos felhőket úsztatott viszonzásul. A földi és égi kedves mórikálás között a fényfonalakon hintázott a levegő, s néha csiklandósan mosolygott” – suttogta, de azért minden szavát hallottam.
– Te minden írásodat idézni tudod? – kérdeztem. Azonnal válaszolt: „Bennem élnek. Szeretem a szépet.”
Féltem, hogy hirtelen eltűnik, mint egy zaklatott lelkű ember látomása. Nem tűnt el, sőt folytatta a gondolatát: „Itt vannak az én embertársaim, akik általában vidáman és békességben élhetnének. Mégsem teszik, hanem oktalanul nyomorgatják egymást, mintha arra törekednének, hogy ne maguknak szerezzenek nyugodalmas életet, hanem másoknak keserűséget. Ahogy a természetben az erősebb elpusztítja a gyengébbet, úgy van az bennünk is: tenyészteni kell hát és táplálni magunkban a jót, hogy az megerősödjék és a rosszat megeméssze. Mindnyájunkat két tenyér tart és hordoz ebben az életben. Az egyik tenyér az Istené, a másik pedig az ördögé. Olyanformán kell kormányoznunk az életünket, hogy apránként átalhúzódjunk egészen az Isten tenyerébe, s onnét röppenjünk el aztán, amikor megriaszt a halál.”
Akárhányszor olvastam ezeket a sorokat, elszédültem a gyönyörűségtől. Úgy éreztem, valahogyan meg kell köszönnöm azt a sok csodát, amit Tamásitól kaptam. A legjobb, ha a saját szavaival köszöntöm.
– Tudod mi vagy nekem? – tettem fel az elég faramuci kérdést, és lopva felé pillantottam, akar-e még beszélgetni velem. Nem mozdult. Folytattam.
– A kertemben rózsa, a pajtámban bárány, a havason zúgó erdő, a zsebemben pénz, a fejemben fészkelő gondolat, a szívemben bétakart melegség és a lelkemben reménység – szavaltam zavartan. Az utolsó két-három szót együtt mondta velem.
Hosszan nézett rám. Aztán megszólalt: „Szerettem volna kiugrani a testemből, és világítva száguldani és hirdetni mindenütt, hogy kovász vagyok a csillagokból, aki meg fogom erjeszteni a népet, és megdagasztom az életre, hogy az Isten kenyere lehessen belőle!”
Megmozdult, de sem a halott levelek nem zizzentek, sem a száraz faágak nem reccsentek a talpa alatt. Már nem volt látható, de a hangját hallottam még: „Az Isten kenyere legyen belőletek! Az Isten kenyere!”
Horváth Gábor Miklós
