Székelykevén madarak csiripelése ébresztett, amit nagyon jól tettek, mert bankautomata híján indulnom kellett a pénzváltóhoz, hogy ki tudjam fizetni a finom és bőséges vacsorámat és a kellemes szállásomat a szimpatikus magyar házaspár által üzemeltetett fogadóban.
Az utcában, bokrok sűrűjéből egy fejkendős nénike köszönt rám magyarul a háza előtt álló kispadról. Visszafelé még mindig ott ült és újra köszönt. Kutya kísérgetett nagy elánnal egy darabig, aztán valahol mégis elmaradt.
Magyarul beszélt a pénzváltó fiatalember is, bár kivételesen komoly gondot nem okozott ez a számomra máskor félelmetes matematikai művelet, a jó magyar pénzem átváltása. Hatezer dinárt adott húszezer forintért.
Széles jókedvemben dalolni kezdtem a kocsiban: Becskerektől nincsen messze Páncsova…
Hogy ezt gyermekkoromban miért énekeltem annyit, nem tudom, talán valamelyik régi magyar filmben hallottam és fenemód viccesnek találtam. Nagybecskerek (Zrenjanin) pedig nem is akármilyen város, Újvidék és Szabadka után a harmadik legnagyobb a Vajdaságban, a Bánság Szerbiai részén pedig a legnagyobb.
Hertelendyfalva (Vojlovica), amit ma már nagyvonalúan Pancsova külvárosának mondanak, a bukovinai székely menekülteket fogadta be, akárcsak Székelykeve és Sándoregyháza az 1880-as évek elején, közepén.
Látogatásom célja Hertelendyfalván egy székely sziget, a Tamási Áron Székely-Magyar Művelődési Egyesület épületei és udvara, székelykapus kerítéssel, szabadtéri színpaddal, színházteremmel, csodálatosan berendezett Bukovinai Székely Tájházzal, szükség esetén tizenöt vendégnek szálláshellyel. Nem fokozom az izgalmas információkat: ezt mindenkinek látnia kell, aki erre jár, akár Vojlovicának, akár Pancsovának, akár Hertelendyfalvának hívja ezt a települést. Lelket melengető, amilyen gondosan, szépen az egykori bukovinai székelyek ma itt élő leszármazottai őrzik őseik emlékét, tárgyait, táncait, zenéit, hagyományait, művészetét.
Még Tamási Áron is otthon érezné magát itt.
Horváth Gábor Miklós
