A József Attila utcából a Tamási Áron utcába lépve egy félelmetes fekete macska vonult át az úttesten előttem, úgy, ahogyan csak egy nagyszerűségétől megrészegült koromfekete kis ragadozó képes. Zöld szemével mintha kacsintott volna rám: ugye nem felejtesz el, amikor azt a szösszenetedet szerkeszted Monorról?…
Kisebb gondom is nagyobb volt ennél a macskánál! Árnyékos helyet kerestem dühösen az autómnak, akkora volt a hőség. A járdák mellett a közútnál határozottan keskenyebb magánút mindkét oldalán, ahol bölcsen a fák alá lehetett volna parkolni, mély árkok tátongtak. Jól lehetett látni, mert gondosan kitisztítva várták az esőt, ami régóta nem örvendeztette meg a környék növényeit, pedig olyan szép bokrok, virágok is voltak közöttük, amelyek megérdemelték volna ebben a harmincnyolc fokos forróságban.
Talán a házakat is túlságosan közel építették egymáshoz. Lehet, hogy ebben az ügyben éppen az utcában található építő kft. a ludas? (Bár nem tartom valószínűnek, mert ők inkább saját tulajdonú ingatlanok adásvételével foglalkoznak.)
Mit tehet az ember, ha mindenképpen a monori Tamási Áron utcában óhajt lakni? Kénytelen vállalni a „besűrűsödést”. Télen nem lehet rossz, kánikulában viszont egyértelműen az.
Erről az utca másik végén, a Thököly-Tamási sarkán elhullott énekesmadár tudott volna érdemben csicseregni, amíg vissza nem adta nemes kis lelkét teremtőjének.
Horváth Gábor Miklós
