Kaposvár számomra a város színháza, közelebbről a színészbüfé, ahol a társulat és meghívott vendégeik 0-tól 24 óráig élték életüket, miközben olyan előadásokban játszottak, amelyekről az egész ország beszélt, az izgalmas produkciók iránt érdeklődők pedig vonattal, busszal, Trabanttal, Wartburggal, Škodával, Moszkviccsal, Volgával, Zsigulival zarándokoltak Vajda Lászlót, Kun Vilmost, Koltai Róbertet, Molnár Piroskát, Pogány Juditot, Koós Olgát, Csákányi Esztert, Jordán Tamást, Lukáts Andort, Helyey Lászlót, Rajhona Ádámot és a többieket csodálni.
Kaposvár nekem a nyugdíjas éveit itt töltő, az időnként tiltólistára penderített kiváló rendező, Horváth Jenő is, aki a Szolnoki Szigligeti Színházban mondott mintegy mellékesen zseniális dolgokat a próbák alatt a pályával kacérkodó kezdőknek, mint amilyen én is voltam akkoriban, a színészmesterségről, s akivel még a nyolcvanas évek közepén sem jelenhetett meg interjúm az egyik hetilapban.
Kaposváron született az az újságíró-szerkesztő kollégám, akivel szinte mindegyik szerkesztőségben, ahol megfordultam, hosszabb-rövidebb ideig együtt dolgoztunk, míg fiatalon el nem ragadta a halál. Siposhegyi Péter remek színpadi szerző is volt, mi több, sajátságos drámaíró-versenyeken bizonyította éveken át, hogy minden pályatársánál fürgébben képes színpadi művek megalkotására.
Tamási Áron – ezzel kapcsolatban nincsenek kétségeim – szívesen elbeszélget az égi társulatba szerződött színészekkel, rendezőkkel, színdarabírókkal. Még az sincs kizárva, hogy időnként versenyeznek egymással csak úgy, földi kalandjaikra, sikereikre, rendkívüli teljesítményeikre emlékezve. Talán még az egykori versenyek utáni fogadások kellemes ízeit is emlegetik.
A mai Kaposvár pöntyörgő esővel vár, Tamási Áron nevét viselő utcája egy szépen betakarított gabonatábla mellett, a város legszélén szerénykedik. Házszámokat és utcatáblákat általában nem tartották fontosnak kiírni az itt élő emberek, a szokásos ijesztgetésekről viszont („Harapós kutya”, „Belépés csak saját felelősségre!”) nem feledkeztek el.
Az utca 20-as számú házán gondosan elkészített utcanevet és házszámot is találtam. Megdicsértem volna a tulajt, de valószínűleg nem volt otthon. Azt viszont nem állíthatom, hogy a kutya sem törődött velem, mert egy-két házőrző jószág vidáman vakkantott felém, ahogy elsétáltam előttük. Talán már híre ment, hogy a légynek sem ártanak a Tamási Áron utcákban jegyzetelő, fotózó idegenek?
Jópofa, barátságos vakkantásaiktól mindenesetre egész’ jó kedvem kerekedett itt a világvégén.
Horváth Gábor Miklós
