„Könyvszekrényemben rendezgettem, amikor a kezembe került Miroslav Krleza horvát író regényének egyik magyar kiadása. Valamikor a hatvanas években gyakran jelentek meg magyarul a könyvei. Népszerű volt és kiváló író. Színdarabjait is játszották a pesti színpadokon. Sűrűn járt nálunk, ilyenkor kikérdezgettem. Hivatalból is, de annak ürügyén is, hogy egyik fordítója voltam. Vendégeskedés idején mindent a minisztérium fizetett, hivatalos gépkocsit is adtak alá. Az éttermekben a számlát csak alá kellett írni. Ehettünk-ihattunk, amit csak megkívántunk. Általában az egyik jó hírű belvárosi kávéházban vacsoráztunk. A minisztérium költségvetése azt is lehetővé tette, hogy vendégeket hívjunk. Krleza kívánságára az egyik vendég mindig Tamási Áron volt, a másiknak Karinthy Cinit választottam. Talán mondanom sem kell, hogy a horvát író kiválóan beszélt magyarul. A világháború előtt kadétiskolát végzett hazánkban. Tamásit a székelyek életéről faggatta, Cini meg pajzán történeteket mesélt a régi Pestről. Nem emlékszem már, milyen összefüggésben esett szó a góbékról. Székely góbé! Idegen volt a vendég számára ez a kifejezés. Ki a góbé? Külön néptörzs? – firtatta. Vacsora után egy ideig erről folyt a vita, aztán abbahagytuk. Jártuk késő éjszakáig a pesti utcákat, végül hazakísértem vendégünket a szállodájába, miután megbeszéltem vele a másnapi programot. … Egy időben elmaradtak a látogatásai: betegeskedett. Beszámolt nekem kínjairól, majd Tamási után érdeklődött. »Mi van az öreg góbéval?« – kérdezte hosszú levele végén… *** Jól emlékszem még a régi időkre, eszembe jut olykor, hogy Cini és Tamási milyen jó barátságban élt egymással. Ma már kevesen vannak, akik emlékeznek a Karinthy–Tamási vitára, amely felbolygatta az irodalom állóvizét. … Megkérdeztem erről egyszer Cinit Tamási Áron társaságában, amikor egymás mellett ültünk a Miroslav Krleza horvát író tiszteletére rendezett vacsorán. Az egészre csak legyintett: „Azóta se került szóba, otthon sem. Szeretjük mindannyian Áront.” (Részletek Illés Sándor Hogyan lettem góbé? és A hátsó kapu című tárcáiból)
Kedves temerini íróm, Illés Sándor tárcái elevenednek fel bennem, miközben közeledünk Temerin felé. A tárcák százai, amelyekből három kötetet is szerkesztettem az ezredfordulón (Imádság és vallomás; Hajnali madárfütty; Egy marék föld). Ezek a karcolatok villannak fel gondolataimban a Temerini Tájházban is, az Illés Sándor-emlékszobában, és a közösségi teremben, ahol köröskörül kiállítás emlékeztet rá. Mert itt a „zsíros bácskai földön” járva nem tudok Tamási Áronra gondolni Illés Sándor nélkül és Illés Sándorra se Tamási Áron nélkül, főleg, ha az utam először Temerinbe vezet. Sok közös emléket felelevenített Illés Tamásiról rövid jegyzeteiben. Szinte látom őket magam előtt, amint írótársaikkal egy-egy vacsoraasztalnál irodalmat formálnak, tréfálkoznak vagy éppen vitatkoznak.
Még Újvidék és Belgrád mellett elhaladva is ezen tűnődöm, miközben Székelykeve felé haladunk.
Székelykeve (Skorenovac) Szerbiában, Vajdaság Dél-bánsági körzetében található. Az Al-Duna közelében, Kevevárától 6 kilométerre nyugatra, Pancsovától 30 kilométerre, Belgrádtól 46 kilométerre délkeletre fekszik. A falu közigazgatásilag Kevevára községhez tartozik.
Röviden szólva a történetéről: 1869 és 1886 között Beresztóc és a Duna közötti területen létezett egy Gyurgyova nevű falu, amelynek 1869-ben 396 fő lakosa volt. 1880‑ig ez lecsökkent 298 főre. Az első lakók magyar palócok voltak, akik Újfaluról, Ürményházáról, Sándorfalváról, Szeged környékről, Óbesenyőről, és Szőlősudvarnokról jöttek. 1883-tól bukovinai székelyek érkeztek a faluba, összesen 645 család (kb. 2000 telepes). Miután 1887-ben az árvíz az első települést elmosta, s mivel a Duna áradásai rendszeresen elöntötték a vidéket és a termőföldeket, így az ott lakók élete is állandó veszélyben volt, Gyurgyova lakói hamarosan átköltöztek a mai Székelykeve területére. A település 1892-ben Torontáltól Temes vármegye fennhatóságába került.
Ily módon Székelykeve a magyar nyelvterület legdélibb, többségében magyarok és azon belül is bukovinai székelyek által lakott települése.
Vessünk egy pillantást arra, kicsodák is valójában a bukovinai székelyek, mi a történetük – hogy megértsük, mikor, miért és hogyan került 1883 és 1886 között 645 bukovinai székely család Székelykevére.
Amikor 1764-ben Mária Terézia újraszervezte a határőrséget, Székelyföldön az erőszakos sorozás a madéfalvi vérengzésbe torkollott: osztrák katonák lemészároltak több száz székelyt, mert azok megtagadták a hadseregbe való bevonulást. Ezek után több ezer székely menekült át a keleti határon Moldvába és részben a csángók között telepedett le. Miután a Habsburg Birodalom 1774-ben megszerezte Bukovinát, az osztrák–porosz háborúban kitűnt Hadik András tábornok (Berlin megsarcolója) összegyűjtötte a Moldvában szétszóródott székelyek egy részét és letelepítette őket Bukovina öt falujában – így alakult ki a bukovinai székelység. Az alapított falvak: Istensegíts, Fogadjisten (1776), Hadikfalva, Józseffalva (1785), Andrásfalva (1786). 1883-tól az Al-Duna mellé Hertelendyfalva, Sándoregyháza és Székelykeve községekbe települt mintegy 4000 ember. Ugyanebben az évben az Arad vármegyei Gyorokra, 1888–1892 között és 1910-ben Dévára, 1892-ben Vajdahunyadra, 1900-ban Babsára (Temes vármegye), Vicére (Szolnok-Doboka vármegye), Magyarnemegyére (Beszterce-Naszód vármegye), 1905-ben Marosludasra (Torda-Aranyos vármegye), 1910-ben a Hunyad vármegyei Sztrigyszentgyörgyre és Csernakeresztúrra további 2500–3000 telepes költözött. Mások Kanadába és Brazíliába vándoroltak ki. Kanadában 1905–1914 között több farmertelepet hoztak létre, például: Hapkins, Székelyföld, Máriavölgy, Hamilton, Regina, Punnichy, Eszterháza. Brazíliában Boldogasszonyfalvát alapították meg 1924-ben.
A bukovinai székelyek maradékát a magyar kormány 1942-ben Vajdaságba telepítette, Szabadka (Bácsjózseffalva), Újvidék és Topolya környékére, az 1920 után betelepített és Bácska visszafoglalása után elmenekült dobrovoljácok helyére. (Nagyon kevesen Bukovinában maradtak, róluk a Dévára szakadt és Bukovinában őseik sírját felkereső székely utódok a ’90-es évek elején még hallottak.)
1944 őszén a Bácskába érkeztek Josip Broz Tito partizánjai, mögöttük a korábban elmenekült szerbek. A bukovinai székelyeknek megint menekülniük kellett, a háborús telet a Dunántúlon vészelték át (Fejér, Győr és Zala megyékben). Innen 1945-ben 13 000 bukovinai székelyt a Völgységben, Tolna és Baranya megyékben helyeztek el, a kitelepített sváb családok házaiba és birtokaiba. 1950-ben, majd 1959-ben a kapott földeket be kellett vinniük a téeszbe.
A bukovinai székelyekről Sára Sándor Sír az út előttem címmel dokumentumfilmet készített. Magyarországon ma saját szervezetük van, a Bukovinai Székelyek Országos Szövetsége, amely Bonyhádon székel.
Székelykeve Tamási Áron utcája a falu legszélén, a keleti részen húzódik és több mint másfél kilométer hosszú. Átlagos falusi utca, rendezett, gondozott udvarokkal, sűrű veteményeskertekkel és -telkekkel. Az utcán gyakran lehet találkozni mezőgazdasági járművekkel. Mindenesetre most először látjuk idegen nyelven kiírva, hogy Ulica Tamaši Arona, és ez különös érzéseket kelt bennünk. A bukovinai székelyek hányatott sorsára gondolva elszorul az ember szíve, ám annak megtapasztalásától, hogy az itt élők ilyen hűen őrzik magyarságukat, ujjong a lélek.
A hagyományápolás és a kulturális élet szervezése terén aktív a faluban a Székelykevei Művelődési Egyesületek és Civil Szervezetek Szövetsége és 2011 óta van a településnek faluháza (tájháza) is. Egyébiránt az al-dunai székelyek népszokásainak a részleges fennmaradása annak tulajdonítható, hogy hosszú ideig távol és elzártan éltek a tömbmagyarságtól. Legtöbb szokás a karácsonyi és a húsvéti ünnepkörhöz kötődik, de jellemzőek a lakodalmi, keresztelői és halotti népszokások, hiedelmek és gyermekjátékok is.
A gyermekek oktatásáról a Žarko Zrenjanin Általános Iskola gondoskodik és természetesen óvoda is várja a kicsiket. A település legrégibb épülete az 1889-ben Bonnáz Sándor csanádi püspök segítségével felépült, szép sugártornyú, neogótikus stílusú római katolikus templom. Felszentelésekor Szent István oltalmába ajánlották, ezért minden év augusztus 20-án megtartják a falu legjelentősebb ünnepét. A templomkertben felállított egyik emlékjel két, V alakban elágazó kopjafát ábrázol, az alapjuknál elhelyezett táblán Petőfi soraival: „Itt születtem én ezen a tájon.” A másik emlékjel a két kopjafát összekötő fekete márványlapon Tamásit idézi: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”, alatta ezzel a határozott és magabiztos kiegészítéssel: „Mi itt vagyunk és itt maradunk – honn. 1886–1996”.
A település újabb emlékjelén pedig két egyforma méretű faoszlop egyikéből csillagot, a másikból holdat vágtak ki, és összeköti őket egy márványlap, ezzel a felirattal: „1886–2006 Székelykeve”.
Az olvasni vágyókat a Tamási Áron Könyvtár várja, pihenni pedig érdemes betérni a Dani Panzióba. A vendéget ott is hamisítatlan székely hangulat fogadja.
Tamási Áron Könyvtár Székelykevén
A Magyar Szó 1994. november 17-i, csütörtöki száma adta hírül, hogy két nap múlva ünnepélyes keretek között átadják rendeltetésének a felújított könyvtárat, amely ettől kezdve Tamási Áron nevét fogja viselni. A Könyvtáravató Székelykevén című beharangozó írást idézzük:
„Néhány ezer könyv egy dohos helyiségben – röviden talán így lehet leírni a székelykevei könyvtár közelmúltbeli állapotát. A helybeliek azonban, akik mindig összetartásukról voltak ismertek, a kubini Művelődési Központtal karöltve (ahová a könyvtár jogilag tartozik) az ínséges körülmények ellenére is kitatarozták a termet és a hétvégén átadják rendeltetésének. Az alkalmi ünnepség egyben névadó ünnepség is lesz, ugyanis az eddig »névtelen« könyvtár Tamási Áron nevét veszi fel.
– A könyvtár mintegy 4,5 ezer könyvvel rendelkezik – nyilatkozta Vera Miličević, a kubini Művelődési Központ szervezője. – A könyvtár azonban kivételesen rossz állapotban volt, tenni kellett valamit. A község, a székelykevei helyi közösség és a helybeli Metalac Közvállalat összefogásával sikerült is megteremteni a feltételeket a könyvtár működéséhez.
A Tamási Áron Könyvtár a jövő héttől kezdődően tehát a helyi közösség épületében, az általános iskola felőli külön bejáraton fogadja a könyvbarátokat.
– Szombaton 17 órakor kezdődik az ünnepség, melyen Tamási Áron munkásságát dr. Bori Imre méltatja – tudtuk meg Szablyóv Istvántól, a helybeli általános iskola igazgatójától. – Díszvendégként várjuk még Franyó Zsuzsannát, az Újvidéki Színház dramaturgját, és Bordás Győzőt, a Forum Kiadó igazgatóját, aki a kiadóház könyvajándékát is átadja az ünnepségen. Ezenkívül iskolánk részéről a tanulók népdalcsokorral lépnek fel, a helybeli Petőfi Sándor Művelődési Egyesület pedig részletet ad elő Tamási Énekes madár c. művéből.
Mint arról olvasóink múlt vasárnapi számunkból értesülhettek, a székelykeveiek egyben könyvgyűjtési akciót is bejelentettek. A könyvadományokat egyelőre a helybeli Žarko Zrenjanin Általános Iskola címére kell küldeni – a könyvtár részére utalással.”
Az idézett újságcikk tehát 1994-ből való.
A székelykevei Tamási Áron Könyvtár ma is létezik és működik. Mintha csak rímelne az emlékjel szavaira: „Mi itt vagyunk és itt maradunk”…
Keressék bátran Buha Zuzanna könyvtárost, ő készséggel kiszolgál mindenkit a szép könyvtárszoba gondosan elrendezett könyvespolcai között…
Varga Gabriella
