Legyen bármilyen jól sikerült alkotás egy köztéri szobor, mégis csak emlékmű, amelynek kevés köze van az élő valósághoz – gondolhatja az egyszerű halandó, de elképzelhetőnek tartom, hogy Farkaslakán kissé finomítaná az álláspontját.
Tamási Áron két mellszobrát ugyanis olyan épületek elé álmodták, ahol éppen a nagy író szellemiségét viszi tovább lelkiismeretesen pap, tanár, tanuló, óvodás.
Tamási egykori iskolája a templomkertben ma közösségi ház, az egyházközség rendezvényeivel, oktatási és kulturális eseményeivel szolgál. Tamási szobra mellett, az épület bejáratánál egy plakát éppen fotókiállításra invitál.
A Tamási Áron Általános Iskola, amelyről az író nem sok jót tudott elmondani (persze akkor még nem így hívták), csak remélte, hogy egyszer majd olyan körülmények között és olyan nyelven tanulhatnak a „nagy veres épület” diákjai, ahogy ő szeretné. Szobrát itt akár figyelmeztető jelként is felfoghatjuk, hogy soha ne feledje a székely tanulóifjúság, honnan jött, és merjen akkorát álmodni, mint amekkorát Ábel, Tamási Áron szeretni való hőse álmodott.
Az elemi iskola és az óvoda közös épülete tökéletesen ismeretlen lenne Tamási számára, mert jó pár évvel a halála után készült el. Legutóbb éppen ezt az épületet újították fel.
Lelkesen újságolnám neki, hogy energiahatékony, korszerűen szigetelt és napelemes, bent digitális táblák, kivetítők, fénymásolók, számítógépek sorakoznak. Az udvaron modern játszóelemekkel gazdagították a kicsik kikapcsolódási lehetőségeit.
Tamási csak nézne rám, mintha nem ugyanazon a nyelven beszélnénk, aztán lassan, fürkésző tekintettel, végtelen nyugalommal, de élénk érdeklődéssel végigsétálna az említettek színhelyén.
Itt-ott rákérdezne egy-egy íróembert segítő csodamasina biztonságos működtetésére. „Milyen jó lett volna annak idején, amikor nem jelenhettek meg az írásaim, fénymásolóval sokszorosítani a barátaimnak, előfizetőimnek küldött könyveimet” – vizsgálgatná a homlokát ráncolva a komoly szerkezetet. – „Számítógépen pedig szinte magától megszületne a mű! Bekezdéseket, oldalakat lehet átszerkeszteni újragépelés, vagdalás, ragasztgatás és egyéb XIX. századi módszerek, szükségmegoldások nélkül?!” – tenné fel aztán hitetlenkedve, maga elé mormolva a kérdést, de a csillogó szeméből arra következtetnék, kicsit arra vár, hogy erősítsem meg felfedezésének helyességében.
Amiben teljesen egyetértenénk, az a következő: reméljük, és mindkettőnkben erős a hit, hogy a mai gyerekek kellőképpen értékelik és van annyi spiritusz bennük, hogy ügyesen élni tudnak a legkorszerűbb technika ajándékaival.
Horváth Gábor Miklós
