Magyarság Háza Galéria, 1051 Budapest, Nádor utca 17.   |   Rendezvényszervezés: + 36 1 795 66 06

A Magyarság Háza programjaira az előzetes regisztráció javasolt. Kérjük, hogy a regisztráció megkezdéséhez kattintson a kiválasztott programra! Tartalmas időtöltést kívánunk!

Tamási és Baranyi egymás mellett

Ébredező tavasz idején sem lehetne ennél szebb a monori Tamási Áron utca, mint a forró júliusban: virágok, virágos bokrok és fák szegélyezik most is. A Cinka Panna, a Mikes Kelemen és a József Attila nevét viselő közterületek által körülvett saját használatú utcácskához nem is illene jobban egyéb, mint az irodalom, a művészet hangulatának közelsége, a lombhullatók mellett egyik emeletes ház előtti fenyőfa jelenlétével akár Tamási Áron szűkebb szülőföldjét is eszünkbe juttatva. Feltéve persze, hogy a közeli betonelemgyárból éjszakánként nem zavarja hangos kalapálás az itt élőket a pihenésben. 

S ha már szóba jött az irodalom: a Pilisen született Kossuth- és József Attila-díjas író, költő, műfordító Baranyi Ferenc is Monoron élt az 1950-es években. S már csak azért is, mert kortársa volt a szintén Kossuth-díjas Tamási Áronnak, s mert színműveket mindketten írtak (lám, mennyi párhuzam közöttük…), semmi csodálkoznivaló nincs azon, hogy ráleltünk egy kötetre, amelyben mindketten szerepelnek: a Múzsák Közművelődési Kiadó Színjátszók Kiskönyvtára című sorozatának Dufla pofon – Egyfelvonásosok, komédiák című könyvében egymás mellett találjuk Tamási Áron Elemi csapás című, 1931-ben Néppártiak címmel írt egyfelvonásos kis komédiáját, valamint Baranyi Ferenc A lónak vélt menyasszony című, 1973-ban keletkezett, szintén egyfelvonásos vásári komédiáját.

Tamási története az 1929-es keletű, Népszakértők című novella színpadra alkalmazott változata, amelynek valóságalapja a sokáig emlékezetes csíkszenttamási tűzvész pusztítása. A jelenet a kárvallottak mellett áll ki, ily módon a társadalmi üzenetet hordozó mű a biztosítótársaságok által becsapott szegények igazáért való kiállás dokumentuma. Tamási merész hangú „kis komédiáját” először az Erdélyi Helikon adta közre 1931. februári számában, majd az 1934. június 4–11. között megrendezett Margitszigeti Íróhét keretében, június 7-én, az Írók Gazdasági Egyesületének irodalmi és művészestjén Népbarátok címmel játszották a szabadtéri színpadon. Az előadás előtt Bajcsy-Zsilinszky Endre mondott beszédet, az egyesület színészgárdájának Ascher Oszkár és Eőry Kató voltak a legkiválóbb tagjai. Az egyfelvonásos művet Elemi csapás címmel a Budapesti Hírlap közölte 1936. október 4-i számában, majd némi változtatással a Zilahy Lajos által szerkesztett Irodalom Tudomány 1946. februári számában is megjelent ugyanezzel a címmel. 1959 márciusában az Irodalmi Színpadon az Irodalmi Ritkaságok sorozat darabjaként adták elő.

Baranyi Ferenc fergeteges vásári komédiája a klasszikus félreértésszituációra épül. Vincze gazda egy napon két legényt is vár a portájára. Egyikük lovat venne, a másik boldogságot. Mózsi, a lócsiszár Manci nevű gebéjét venné meg, Gergely deák pedig öregecske-csúnyácska lányát vinné magával magas hozomány fejében. Megérzésében bízva Vincze gazda köszönti az első vendégét, akit lócsiszárnak vél. Ajánlgatja neki lovát, amitől a lánykérőbe jött deák feldühödik és elrohan. A lócsiszár is jön a portékát meggusztálni, azonban csak Fruzsinát, Vince lányát találja otthon, aki épp nagy magányában a kancsóba rejtett piros nektárt kóstolgatja. Több se kell a lócsiszárnak: ajánlatot tesz a lóra. Fruzsina persze magára veszi ezt – és ezzel kezdetét veszi a haddelhadd. Párját végül ki-ki megleli a nagy kavarodásban. Népies humor, enyhén pajzán beütéssel, amelynek láttán szem nem marad szárazon a kacagástól, így ajánlották az önfeledt vásári szórakozást mindazon társulatok, amelyek a darabot az elmúlt esztendőkben színpadra vitték.

Van itt még egy érdekesség, ami, ha Monoron járunk a Tamási Áron-emlékezet jegyében, nem kerülheti el a figyelmünket: itt él a 14 erdélyi és székely gyökerű, magyarországi székhelyű egyesületet összefogó, Szellemi Honvédő-díjjal is kitüntetett Erdélyi Körök Országos Szövetségének (EKOSZ) elnöke, a felsősófalvi születésű jogász és író, dr. Szekeres Lukács Sándor. Érdemes ideidézni a Szövetség történeti leírásának egy rövid részletét: „Annak ellenére, hogy itt vagyunk és egyelőre itt akarunk otthont teremteni, elszakíthatatlan szálakkal kötődünk szülőföldünkhöz, lelkünkben ég a hazatérés vágya. […] Ezért mondjuk Tamási Áron szavaival a határ mindkét oldalán élőknek: jussunkat ne vitassátok! E kettős kötődés feszültsége meghatározza, végigkíséri egész életünket.”

Szekeres Lukács Sándor

Még középiskolás korában Szekeres Lukács Sándor sem ok nélkül faragta szülőfalujában, a Farkaslakától mindössze 22 kilométernyire fekvő Felsősófalván a szülei által épített ház székelykapujára Tamási Áron mondását, mely szerint azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne. „Ezt az üzenetet komolyan is vettem, mert Erdélyt s benne a gyönyörű Sóvidéket soha nem akartam elhagyni. A monori székelykapu felállítását azért terveztük a nemzeti összetartozás napjára, mert magunknak, de a nagyvilágnak is meg akarjuk mutatni, hogy a magyart le lehet ugyan győzni, de később mégis fel tud állni. Nem véletlen, hogy a százötven évig tartó török, majd a Habsburg-elnyomás ellenére a magyarság még mindig meghatározó a Kárpát-medencében. Ez a Magyar Parlament által 2010-ben elfogadott emléknap minket, Erdélyből elmenekült magyarokat különösen kötelez. Soha nem tudjuk feledni, hogy több mint ezer év óta összetartozunk, ezért ezzel a székelykapuval azt is ki akarjuk fejezni, hogy értékeinket, kultúránkat, nyelvünket, hagyományainkat mindenképpen meg akarjuk őrizni” – nyilatkozta a Demokratának Szekeres Lukács Sándor a monori székelykapunak a világjárvány miatt 2020. június 4-ről 2021. június 4-re húzódott avatása előtt.

De az Erdélyi Körök Országos Szövetségének és az Erdélyi Magyarok Tolna Megyei Egyesületének 1991-ben alapított Átalvető című negyedéves folyóirata sem igen jelenik meg Tamási Áron szentenciái, írásai vagy róla szóló megemlékezések nélkül. Rögtön az első számban nagy írónkat idézte Orbán László akkori főszerkesztő: „Valahogy meg kéne érteni mindannyiunknak, hogy még göröngyös az út az elképzelt Magyarországig. Tamási Áron mondta: »Minden élet jajjal kezdődik.« A mi új életünk is. Jobban kéne bízni egymásban: mindenkiben legelőbb az embert meglátni, csak azután a pártos hovatartozását” (1991/1). Azóta is rendre fel-feltűnik Tamási neve és üzenete az Átalvető lapjain. Mint a 2021. márciusi szám 52. oldalán is, ahol egy kivételes költeményt is megismerhettünk a székelykeresztúri író, művelődésszervező, a Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont munkatársa tollából:

P. Buzogány Árpád: 
Ilyen szavakból élünk
Tamási Áron emlékére

Igaz szóval szeretnénk élni,
ne kopjon a szó, az ígéret,
egyenes utat követhessünk
és ne legyen pofon a béred,

ha nem hajtasz fejet, derekat
pénz és hazug hatalom előtt;
ha körmöd tépik is, embernek
megmaradni legyen erőd,

különben mit sem ér a törvény,
szél fújta szó lesz anyanyelved,
s a magyar becsület halotti
lepel foszladéka, nem elved.

Fogad kemény kőbe koccanjon,
ha feleded, kik voltunk, e nép,
s mennyi kincset viszünk tovább, hát
világposványban ne mássz bennébb.

És nem felfújt bendő a magyar,
tudja meg mindenki, se más nép.
Igazságot óvj, virágoztass –
forogjon ez a világ másképp.

Kicsit elkanyarodtunk a monori Tamási Áron utcától, ám láttatni akartuk, hogy ha közvetett módon is, de Tamási Áron a magyar főváros és vonzáskörzete, illetve az Alföld találkozásánál, a Duna-Tisza közén fekvő városban is jelen van. S ha Baranyi Ferenc nem itt élt volna itt, s ha Szekeres Lukács Sándor sem itt élne, ez akkor is így lenne. Mert mi, magyarok – ahogy a Magyar Arany Érdemkereszttel nemrég kitüntetett jogász és író is mindig mindenütt hangsúlyozza – összetartozunk, összeköt minket a magyar nyelv, a magyar történelem, a magyar kultúra és a keresztény hit.

Éppen ezért van ott Tamási Áron mindenhol, ahol mi, magyarok vagyunk, és vagyunk mi, magyarok mindenhol ott, ahol Tamási Áron van. Ez ennyire egyszerű.

Varga Gabriella