Biharkeresztes és Ártánd neveinek említése még ma is kellemetlen érzésekkel kínozza azoknak a honpolgárainknak a belső szerveit, akik vonattal vagy busszal, esetleg autóval közelítették meg Magyarországról Romániát az átkosban. Csak az idegtépő bizonytalanság volt biztos. Ki tudja, átengedik-e egyáltalán az embert a határon, s ha igen, keleti szomszédainknál vajon mi vár rá?
Családom egyik tagját például durván előállították azért, mert az éppen zajló Románia–Magyarország válogatott labdarúgó mérkőzés közvetítését hallgatta az utcán magyarul a táskarádióján.
A Mai Nap újságírójaként 1989. december 28-án érkeztem a magyar–román határra Ártándnál, ahol csak aznap mintegy ötszáz, segélycsomagot szállító jármű haladt át. Arra voltam kíváncsi, eljut-e azokhoz a gyógyszer, ruha, élelmiszer, akiknek szánják.
Egy 1400 lelket számláló kis erdélyi településre, Györgyfalvára igyekvő autóbuszra kapaszkodtam fel. Dr. Csordás Eörstől, a Rezső téri templom plébánosától megtudtam, hogy cserkészcsapatuk egyik tagjának a nagyszülei élnek itt.
„Senki ne induljon egyénileg Romániába – harsogta a rádió –, mert még mindig veszélyes.” Buszunkat is egy Kolozsvár felé tartó konvojba állították, közvetlenül a rohamsisakos román katonák vezette dzsip után. Infúziót, antibiotikumokat vittünk a kolozsvári kórháznak, sőt a határon a vöröskeresztesek néhány gázsterilizátor-palack átadására is megkértek bennünket. Az István és László Kórház a györgyfalvai gyógyszertárnak küldött ajándékot.
Géppisztolyos katonák vigyáztak ránk a sötét, ködös út szélén. A Körös-hídnál tank állt, körülötte fázósan topogó katonák.
„Vigyázzanak, mert tegnap még itt a városban is volt lövöldözés. A szekusok nem viccelnek. A forradalom első napján tíz perc alatt 28 embert öltek meg a főtéren” – mondta egy fiatalember, aki a kolozsvári kórházhoz vezető utat magyarázta el.
Györgyfalván Sánta Pál plébános, akinél a segélyszállítmányunkat lepakoltuk, jó hírekkel fogadott: „Az egyházak képviselőit ma hívta össze a Népi Front. Mindent megbeszélhetünk, a vallásos iskoláktól kezdve a vallásos sajtón át a szabad vallásgyakorlatig. Láthatja a sort a benzinkutaknál: már jegy nélkül kaphatunk benzint. A boltok már nem nyújtanak olyan lehangoló látványt, hiszen a tartalékkészletek egy részét kiszállították az üzletekbe.”
Nézem Biharkeresztesen az egyirányú Tamási Áron utcát. Gyalog akárhányszor mehetek oda-vissza, míg fel nem fedezek valami fontosat. Pocsolyák mindenhol, nemrég eshetett az eső. A kerítéseken ócska, girbegurba dróttal felügyeskedett utcanévtáblák, rajtuk a felirat: Tamási Áron utca.
Váratlanul kisüt a nap. Esély van rá, hogy hamarosan a drótok és az utcatáblák ma már nem rozsdásodnak tovább.
Horváth Gábor Miklós
