Bonyhádon baleset miatt lezárták az utat, így ijedtemben két kiadós vacsorát költöttem el: egyet a kényszerűségből meglátogatott pékségben, mert pont’ csak mellettük tudtam parkolni (fantasztikusan finom és jókora süteményeik vannak!), egyet pedig a pihenésre kiválasztott panzióban, ahol meg is sértődtek volna, ha nem kóstolom meg a tulajdonosnő valamelyik hagyományos erdélyi recept alapján készített remekét.
Ha azt mondom, elefántok randevúztak a gyomromon egész éjjel, egyáltalán nem esek költői túlzásba.
Szerencse a szerencsétlenségben, hogy Bonyhád szinte egybeépült Hidassal, még gyalogszerrel sem lett volna megvalósíthatatlan feladat eljutni a Tamási Áron utcába.
A nap szépen sütött, de a szél elég durván kötekedett a fákkal, meg mindennel és mindenkivel, akit-amit csak talált.
A játékosan dimbes-dombos Hidas Tamási Áron utcájában egy hajszálvékony sávon lehet autóval közlekedni, és éppen a helyi temető parkolójába visz fel. Vajon hogy jönnek-mennek itt az emberek, ha többen gyűlnek össze egy temetésre? Itt-ott azért létezik lehúzódási lehetőség néhány kertes ház bejárata előtt.
Ahogy lassan ereszkedtem visszafelé a keskeny úton, el tudtam olvasni a kapukra, kerítésekre, házakra rögzített kisebb-nagyobb táblácskákat: virágüzlet, termelői méz eladó, fenyőcsemeték stb.
Megálltam a dombocska alján. A szél is elcsendesedett. A reggeli lágy napsütés rövid idő alatt felszippantotta a tegnapi esőt. Olyan csend volt és nyugalom, hogy megfordult a fejemben, egy órácskát legalább élveznem kellene a vidék nagyszerű ajándékát.
Lehúztam a kocsi ablakait, bekapcsoltam a rádiót. Rosszul tettem. Ez a szerkezet mintha szándékosan nem akart volna tekintettel lenni a kellemes érzéseimre, felkavaró hírek kezdtek ömleni belőle. Olaszországban embereket sodort el az árvíz. Félévre való eső hullott egyszerre, ami iszonyatos pusztítást végzett.
Lekapcsoltam a rádiót. Maradjunk csak – mormoltam magam elé – a Tamási Áron utcában Hidason.
Horváth Gábor Miklós
