Négy szép holló talpig gyászba rászállt a két cserefára. Tövig égtek a villámok, ragyog újra a magasság, leng a fény a lomb közt, mint a kaszák, mikor fölakasztják. Ősszel aztán a két vén fa bronzba önti lenn a hantot; jönnek majd és megcsodálják, mint egy ledöndült harangot. Farkas üvölt, öltözködnek a hollók majd patyolatba; csillagot tart ölelőleg karjaiban a két nagy fa. Kívánhat-é ember többet: derékaljnak szülőföldet s két cserefa tömött árnyát szemfedőnek.
T. Á. sírjára című versét 1966-ban írta Kányádi Sándor, azon a tavaszon, amikor a 68 éves nagy székely író Budapesten a Kútvölgyi úti kórházban jobblétre szenderült. 1966. május 26-án bekövetkezett halála után két héttel, június 10-én helyezték örök nyugalomra szülőfaluja nyugati szélén, a római katolikus templom és temető mögötti virágos parkban, a két cserefa közé. Majdani sírhelyét Tamási Áron már évekkel korábban kijelölte: „a nagy út kanyarulatában, valahol a templom háta mögötti mezőben, arccal kelet felé”.
Annak a templomnak a háta mögé, amelyben 1897 őszén megkeresztelték.
Térjünk be a templom falai közé és időzzünk el története fölött az Erdélyi Mária Rádió leírása és más források fellapozásával.
Indulás és érkezés tanúja: a farkaslaki templom
A farkaslaki egyházközség kezdetben Székelyszentlélek filiája volt; akkoriban épült és készült el 1759-re a falu alsó felében a Nepomuki Szent János, a gyónási titok vértanúja tiszteletére szentelt kápolna. Az első plébános beiktatása után, 1762-ben váltak le az anyaegyházközségtől és tért a farkaslaki plébánia az önállóság útjára. Az első templomot Batthyány Ignác püspök szentelte fel 1783. július 10-én, az azonban nem maradt meg, 1840-ben lebontották. A hívek számának gyarapodása szükségessé tette egy nagyobb templom építését. Az új, mai templom a falutól nyugatra emelkedő Templom-dombon épült, 581 méter tengerszint feletti magasságban 1842 és 1848 között, adományokból és közadakozásból. Az építéshez szükséges engedélyeket és a pénzbeli támogatást a falu szülötte, Fancsali Márton járta ki, aki akkoriban V. Ferdinánd udvari alamizsnás papja volt Bécsben. A templom 47 méter hosszú és 15,80 méter széles. Klasszicista stílusú, nagyméretű nyeregtetővel fedett hajóból és az ahhoz kapcsolódó szentélyből áll. A főhomlokzat leghangsúlyosabb része a négyszöghasáb alakú, 38 méter magas torony, amely alatt a főbejárat nyílik. Ahhoz, hogy a templombelsőt szemügyre vehessük, át kell haladnunk az orgonakarzat alatt. A templom belsejét mindkét oldalon négy félköríves záródású ablak világítja meg, három a hajó, egy pedig a szentély falát töri át. Fiókos dongaboltozatát a fal síkjából kiugró pillérek tartják. A főboltozaton Jézus életéből vett jeleneteket láthatunk. A Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus! feliratú diadalív északi oldalán a Máriának ajánlott mellékoltár, déli oldalán pedig a keresztre feszítést ábrázoló mellékoltár áll. Az 1850-ben megrendelt főoltárt és a szószéket a brassói Pap Miklós készítette 1851–1852 között, derül ki a főoltár hátoldalán lévő feliratból. A főoltárt hat korinthoszi fejezetes oszlop határozza meg. A két középső oszlop között látható a templom védőszentjét ábrázoló oltárkép, amely fölött az eucharisztia ragyog fel. Nepomuki Szent János kanonoki öltözetben, felhőkön térdelve jelenik meg. Az ismertebb ábrázolásoktól kissé eltérően nem szorítja magához a feszületet, hanem az előtte lévő könyvre helyezi a birétummal és a kulccsal egyetemben. Egy a felhőkből kibukkanó puttó hozza neki a szentek mártíromságát jelképező pálmaágat. A kép bal alsó regiszterében a prágai Károly-hidat és a Moldva folyót, a mártíromságának helyszínét megidéző vízbedobási jelenetet figyelhetjük meg. Az orgonát 1867-ben a mátisfalvi Szőcs Sámuel építette, a jelenlegi harangokat Nagyszebenben öntették 1927-ben. A mennyezeten látható freskókat az aradi Miltaller Lajos készítette 1981-ben, amikor testvérével, Sándorral elvállalták a templombelső felújítását. A templom előterében az 1914–1918-ban elesett helybeliek emlékműve áll.
A papilak kezdetben a Pap utcában volt, innen az utca elnevezése. Ezt a telket elcserélték a maival, ahová 1888-ban építették fel a plébánia épületét.
Farkaslaka a reformáció idején is mindvégig színtiszta katolikus falu maradt. Az egyházközség életében nagy eseménynek számított a csíksomlyói búcsújárás. A kommunizmus előtt a pünkösdöt megelőző csütörtökön indultak gyalog a zarándokok és pünkösdvasárnap délre értek vissza. A plébános az otthon maradt hívekkel a falu elején fogadta őket.
A székelyudvarhelyi főesperesi kerülethez tartozó plébániának ma két filiája van: Kecsed és Kecsedkisfalud. Búcsúünnepét május 16-án, Nepomuki Szent János napján ünneplik, örökös szentségimádási nap március 4. A lelkipásztori szolgálatot 2010 és 2022 között a gyergyóremetei születésű Laczkó Vilmos plébános látta el, az ő helyét 2022. augusztus 1-jétől Oláh Dénes korábbi marosvásárhelyi főesperes vette át. A kántori szolgálatot Bakos Árpád kántor végzi.
A nyughely, ahol óhaja szerint Tamási Áron megpihenni kívánt, a papok sírjainak volt kijelölve. Vitatkozás közben székely módon született meg a megoldás. Sztojka Ferenc bácsi megragadta a pap karját s így szólt: „De hát értsd meg, Tamási Áront temetjük. Kidobjuk a palánkot s akkor a sír nem lesz sem bévül, sem kívül!” És ez történt. Így a magányos Tamási Áron itt is egyedül nyugszik és kelet felé a két öreg cserefára tekinthet.
Nemcsak a keresztelés eseménye fűzi tehát Tamási Áront ehhez a templomhoz: búcsút is itt vettek tőle hozzátartozói, barátai, tisztelői.
Végső hazatérés
Az 56 évvel ezelőtti május végi és június eleji napok történetét, az író temetésének részleteit Sipos Lajos Tamási Áron – Élet- és pályarajz, valamint Daniel Rita Tamási Áron farkaslaki kultusza című tanulmányából ismertük meg. Ezen kívül belenéztünk még Szász István Tas írásaiba is, különösen a szeptemberben Leányfalun megnyíló kerítéskiállításának anyagába.
Amikor 1966. május 26-án a Szabad Európa Rádió bemondta Tamási Áron halálhírét és így erről Székelyföldön is tudomást szereztek, a farkaslaki templomban három napon át folyamatosan harangoztak. A házak ablakait lemosták, az utcákat megtisztították. A falu készült a végtisztesség megadására. Közben június 2-án elbúcsúztatták az írót Budapesten a Farkasréti temetőben. A gyászszertartást – az író végakaratában megfogalmazott kérése alapján – Brezanóczy Pál egri érsek celebrálta. Jelen voltak a testvérei is; Gáspár kézcsókkal búcsúzott a nagy halottól, úgy, ahogy az is tette apjuk ravatalánál. A beszédeket Féja Géza, Juhász Ferenc, Nagy László, Gombos Lajos és Tompa Kálmán mondták. Juhász Ferenc szavaiban többek között ez is elhangzott: „Nyelvünknek Arany János óta nem volt nagyobb birtokosa és művelője, mint Te, szegények fia, lentiek küldötte […]. Jobban nálad senki se tudta, hogy a magyar nyelv volt: sorsunk, menedékünk és reményünk, […] egyetlen birtokunk és egyetlen jövőnk. […] Műved a világegyetemet benövő kristály-levelű óriás fa […]. És mi itt állunk zúgó, nagy mese-fád alatt és sírunk.” Az egri érsek pedig így imádkozott: „Testvérünk, Áron, aki hivatásodban a dadogó Mózesed helyett szólottál! Az irgalmas Jézus áldásával, íme, hazabocsátunk Téged születésed földjére, ami bensőnkben a miénk is, hiszen az anyaföldnek mélyén, odafenn az égben s az emberi szívek érző kamarájában nem léteznek országhatárok.”
A Magyar Írószövetség jóvoltából a Tamási Áron földi maradványait szállító szerelvény már június 7-én elindulhatott Budapestről a Nyugati pályaudvarról Farkaslaka (román neve: Lupeni) felé. A család és az anyaországi tisztelők személyvonaton tették meg az utat. Farkaslakának nincs vasúti megközelíthetősége, Székelyudvarhelyre pedig Segesváron át juthat el az utas. Az értelmiségiek körében a mai napig vita zajlik arról, hogy Tamási Áron földi maradványait elvitték-e a Zsil-völgyében lévő, románul azonos nevű Lupeni (magyarul: Lupény) városba, ahogyan azt a közvélemény tudja, vagy sem.
Mai napig tartja magát az a történet (bár százszázalékosan még senki nem bizonyította be, pedig maga Sütő András is foglalkozott ezzel a kilencvenes években), hogy Tamási Áron koporsóját a névhasonlóság miatt Lupény településre küldték, a Zsil-völgyébe. Állítólag a bonyodalom a határátlépés után kezdődött, ugyanis a koporsó átkerült egy romániai tehervagonba, amelyik Lupényba ment, annak az állomásán pedig csak 8-án sikerült egy Segesvárra tartó szerelvényhez csatolni. Tény, hogy a Tamási Áron koporsóját szállító szerelvény 1966. június 9-én, csütörtökön (aznap Úrnapja volt) késő este futott be a székelyudvarhelyi vonatállomásra, onnan teherautó vitte a református temető ravatalozójába. A megszentelt koporsó az éjszakát ott töltötte.
Június 10-én, pénteken reggel egy lenyitható oldalú autóra helyezték. Annak platóján a tisztára súrolt deszkákra a fejrészhez fekete bársonyt és fehér kalotaszegi varrottast helyeztek, a koporsó alá a székely himnusz dallamát szerző Csanády György édesapja, Csanády Zalán által vakon csomózott perzsaszőnyeg került, az oldalfalakon tarka székely szőttesek és kalotaszegi varrottasok látszottak. A mezőn dolgozó székelyek kalaplevéve álltak meg a lassan elhaladó gyászautó mellett. Az út mentén fekvő Székelyszentlélek harangjai is megszólaltak, és iskolások szórtak virágot a koporsót szállító autó elé, akárcsak a Szejkefürdőtől odáig útba eső többi faluban is.
A határban feltűnő autót délelőtt 11 órakor Farkaslakán harangzúgás fogadta. A koporsót a templomba vitték és megkezdődött az imádkozás, a harangok elnémultak. A ravatal mellett fehér harisnyában, székely ruhában Tamási Áron egykori osztálytársai álltak sorfalat.
A gyászszertartás délután 3 órakor kezdődött. A búcsúztatószentmise főcelebránsa László Ignác tiszteletbeli főesperes volt, tizenhárom pap koncelebrált, a zenei szolgálatot a székelyudvarhelyi katolikus vegyeskórus végezte. A búcsúbeszédet a falu papja, Birton István mondta. A tömegbe titkosrendőrök, állambiztonsági emberek – „szájkosaras kutyákat pórázon tartó bőrkabátos civil őrök, szekuritátés biztonsági rendőrök” – is vegyültek. A barátok, a kor művészei közül beszédet senki nem mondhatott. Pedig a romániai magyar irodalmi, művészeti és közélet olyan nagyságai voltak jelen, mint Balogh Edgár, Kacsó Sándor, Kányádi Sándor, Sütő András, Gálfalvi Zsolt, Nagy Lajos, Zsögödi Nagy Imre, Báró Kemény János és mások.
Sipos Lajos ezt írja még a szomorú eseményről: „Amikor a koporsót a sírba leengedték, mintegy a síráshoz társultan »surrogni kezdtek a cserefák levelei, majd aztán a vastagabb ágak is recsegésbe fogtak, kétségbeesett, tőből kiszakadó csapkodásba.« Utóbb azonban az égiháborút »az isteni gondviselés más irányba vezette«; kitisztult az ég, nem esett az eső, a faluban »csend volt és békesség honolt«, s a madarak rázendítettek énekükre.”
„A hazaszállítás és a temetés éppen az ünnepélyessége miatt nagyon jelentős kultuszteremtő mozzanat. Az, hogy az értelmiségiek sem tudják pontosan a hazahozatal külső körülményeit, valamint az, hogy a visszaemlékezések által nyújtott sokszínű, sok esetben egymással ellentétes elbeszélések rejtélyességet eredményeznek, amelynek következtében a helyiek ködösen látják az eseményeket, furcsává, távolivá, egyszersmind érdekessé teszi a történteket. A tény, hogy Tamási kifejezetten kérte, hogy hazahozzák a holttestét, szintén fontos mozzanat: megerősíti a szülőföldszeretet szimbólummá válását, ugyanakkor elősegíti azt, hogy a hely irodalmi és nemzeti vonatkozásban »szent térré« válhasson, ezáltal kultikus gyakorlatok színtere (megemlékezések, koszorúzások) lehessen” – zárja tanulmányának ezt a fejezetét Daniel Rita.
Tamási Áron sírkövére a felirat – az író saját szavaival – csak a rendszerváltozás után kerülhetett a helyére: „Törzsében székely volt, / Fia Hunniának / Hűséges szolgája / Bomlott századának.”
„Az egész székelységnek állítottunk emléket”
Még a temetés napján elhatározták Székelyudvarhelyen a lelki jóbarát Bakk Elekéknél tartott emlékezés résztvevői a sírhoz egy emlékmű felállítását. Ahogy a temetés egyes ügyeit, úgy ezt is Bakk Elekné Takács Sára főorvosnő vette gondozásába. A falu díszpolgárává választott „Doktornéni” Szervátiusz Jenőt bízta meg a munkával, aki azt Tibor fiával vállalta. Tamási sógora, Sipos Ferenc a Madarasi Hargita sándorfalvi részéről, a tizenhétfalusi legelőről, Medveferedőből az Úr asztala kövét ajánlotta. A 3 méter magas, 1 méter széles, 8 tonnánál is nehezebb andezittömböt két traktor mozdította ki a helyéről – ebből született 1971–1972-ben az emlékmű.
Szervátiusz Tibor így emlékszik vissza a közel két évig tartó alkotómunkára (a Népújságból idézzük):
„Édesapám elvállalta a felkérést, meg is kezdte a tervezést. Ám rövidesen megbetegedett, úgy érezte, hogy nem tudja a munkát elvégezni. Arra gondolt, hogy kell keresnie valakit, aki segít. Csak énrám tudott gondolni, tudta: valódi segítőtárs leszek. Meg is kért, s én elvállaltam.
Mindenképpen segíteni akartam neki. Újrakezdtük a tervezést, sokat kellett változtatni rajta, hogy ketten dolgozhassunk majd. A tervezésnél már gondoltunk arra, hogy ki-ki milyen részt vállal magára. Az eredeti terv szerint egyetlen ülő székely lett volna. Ezt változtattuk meg úgy, hogy Tamási műveinek alakjaival népesítjük be a sziklát. Hoztak kérésünkre Tusnádról egy követ, de nem volt elég nagy és jó, ezért a Hargita oldalában kerestünk faragásra valót. Mi ketten is részt vettünk a keresésben. Végül is találtunk egy gyönyörű trachitot, amelyet Úr asztalának neveztek a népek. Mert a pásztorok ennél a kőnél pihentek, s ettek róla. No, megtaláltuk, de le is kellett valahogy szállítani a hegyoldalról, az Ivó-oldalról! Nem volt könnyű, két traktor mozdította ki a helyéről és vontatta be Farkaslakára. Ahogyan lemértük, körülbelül kilenc tonnát nyomott. Iszonyúan kemény, időtálló, vulkanikus kőzet. Gyönyörű acélkékes-szürke színezete van. A templom mögé állították fel, az úthoz közel, ahol aztán elkezdtük a munkát. Építettek nekünk egy kis kamrát a szerszámainknak, meg fedelet a szikla fölé, hogy esőben is tudjunk dolgozni. Gépeink egyáltalán nem voltak, egyedül egy kis köszörű. Csak vésők és kalapácsok és kis csákányok, amelyekben vídiabetét volt. Ezzel kezdtük megmunkálni ezt a kemény kőzetet. Nagyon nehéz munka volt, két évünk nyara ment rá, meg is erőltettem a csuklómat, amelyet aztán hosszú ideig kellett gyógyítani utána.
Az volt érdekes, hogy akik arra utaztak, megálltak, megnézték, mit csinálunk, s hamar elterjedt a hír, hogy Tamásinak faragunk emlékművet. Egyre többen jöttek hozzánk munka közben, sokan egy-egy lehullott kődarabot is elvittek emlékbe. Úgy alakult az emlékmű, hogy nemcsak Tamásinak, de az egész székelységnek állítottunk emléket.
Én azt akartam, hogy csak az édesapám neve kerüljön bele mint alkotóé. Ám ő, amikor élelemért jártam, belevéste mindkettőnk nevét a kőbe. Boldog volt, hogy a fiával együtt készítette ezt a művet. Utólag én is nagyon örvendek annak, hogy van egy közös alkotásunk! Hiszen olyan nagy emberi és művészi szeretet kötött, köt össze bennünket! Érdekes, hogy édesapám betegesen kezdett neki a közös munkának, de szinte csodával határos módon egyre jobban lett, megerősödött. Megsegítette a Fennvaló, s talán Tamási szelleme is.”
Egyetlen közös munkájukon a Szervátiuszok Tamási hőseit jelenítették meg: Magdót, az Énekes madár ifjú szerelmesét, Jégtörő Mátyást és az ördögöt, akit megbicskáztak a csíkszentmihályi farsangon (Ördögváltozás Csíkban), valamint Ábelt, a hargitai pásztorfiút, aki Amerikában döbbent rá az igazságra: „Nem is lehetünk más célra ebben az életben, mint hogy megismerjünk mindent, amennyire lehetséges: a tarka és zegzugos világot, a megbocsátandó embereket, az egymásra morgó népeket; s amikor mindent megismertünk, amennyire lehetséges, akkor visszamenjünk oda, ahol otthon lehetünk.”
Az emlékművet Sütő András több tonnás hegyibeszédnek nevezte.
A Hargita oldalában, az onnan kiszakított andezittömb helyén pedig jó vizű forrás fakadt…
Tamási Áron nyughelyéhez a parkoló mellett emelt rovásírásos székelykapun áthaladva – Jakab Árpád agrármérnök faragtatta Máréfalván – egy kis sétányon juthatunk el. A kopjafás sírkert ma a vidék egyik leglátogatottabb helye, nemzeti zarándokhely. Különösen nyáridőben naponta turistacsoportok tucatjai keresik fel és helyezik el a két cserefa között az emlékezés nemzeti színű szalaggal átkötött virágait.
Úgy és azokkal a gondolatokkal, ahogyan és amelyekkel a Szülőföldemben álló sorok szerint édesapja sírjánál az író maga is tette:
„Ölemből odateszem a virágokat az apám sírjára, hadd üdvözölje őt is a tavasz, amelyet annyit és oly nehezen várt örökké. Aztán mozdulatlanul nézem a földet, és az jut eszembe, hogy valamikor én is itt fogok feküdni. Most csend van és heven süt a nap. Fénye zuhog a hatalmas temetőre, és a bádog a sok kereszt tetején ezer csillámban veri vissza. S e káprázatban, az apám és az ősök sírjánál, vajon feltehetem-e a kérdést: A miénk ez? Nem tehetem fel, mert ez kérdés nélkül a miénk. Miénk a fény, amit lelkünkbe fogadunk; s a föld, amelyen élünk és meghalunk.”
Varga Gabriella
