„Szeretem az öszt” – így, rövid „ö” betűvel festett üzenet várt Táton, a Tamási utca első építményén, egy transzformátorház falán, ahol megálltam az autómmal. A globális felmelegedés sajnos nemcsak az ősz ékezetével incselkedik, hanem az egész évszakot szőröstül-bőröstül kitörölte az életünkből. Szerencsére még néhányan emlékszünk rá. Festegető költőtársam üzenetére ősz című versemmel válaszolok:
szeretném az őszt ha lenne de már nincsen
szeretném a csendesedő folyópartot
a lágyabb napsütést a harsány nyaralók
eltakarodását az erdők mélyéből
a természet készülődését a télre
a pihenni vágyó növények állatok
halk motozását álmos pillogásait
de az ősz már csak az emlékeinkben él
a szekrénybe akasztott ballonkabátról
tudjuk hogy létezett valamikor néhány
évvel ezelőtt egészen biztos hogy még
úgy gondoltuk nem a tél jön a nyár után
Ha nincs is ősz, gyermekek szép számmal születnek – pár perc leforgása alatt három, babakocsit toló házaspár haladt el mellettem –, és minden bizonnyal az oktatás is elkezdődik szeptemberben. Tát vezetőinek fontos lehet a család: közel hetvenmillió forintból sikerült az önkormányzat óvodáját, bölcsődéjét európai szintű intézményekké alakítaniuk.
A napelemekkel felszerelt Kultúrház előtt nemcsak a régi bányászemlékmű áll, hanem egy kamion is Fehérvárról, amelyben emlőszűrésre van lehetőségük a táti lányoknak-asszonyoknak. Úgy látszik, Tát oktatási-kulturális központjának közvetlen szomszédságában kapott utcát Tamási Áron, mert az előbb felsorolt intézményeken kívül itt pallérozódnak a III. Béla Általános Iskola diákjai is. Sportpálya, játszótér, hatalmas park. Kedvelt helye a környék fiataljainak, vakáció kellős közepén sokan sétáltak, beszélgettek, bicikliztek errefelé közülük.
Frissítő, kellemes szél mozgatta a fák leveleit, már-már földöntúli nyugalmat éreztem. Valami lehetett a levegőben, mert egy szörnyetegnek kinéző házőrző jószág is angyali átéléssel lefetyelte a méretes lábosba kitett vizét, ügyet sem vetve rám.
Horváth Gábor Miklós
