Az első, ami szemembe ötlött a XII. kerületi Tamási Áron utcában, amikor az autómmal végre parkolóhelyet találtam, az egy KRESZ-tábla-féleség volt: „Járjunk együtt”. Úgy éreztem, ez akár felhívás is lehetne arra, hogy bátran kalandozzunk egy jót ország-világ Tamási Áronról elnevezett utcáiban!
Ha nem is várható, hogy írásaim felveszik a versenyt Petőfi Sándor híres útijegyzeteivel, nyitott szemmel és füllel végigsétálva a Tamási utcákon, talán be tudok számolni olyan tapasztalataimról, amelyek mások szívét-lelkét is melegséggel töltik el. Mert nem tudom másképp elképzelni kirándulásaimat, csak úgy, hogy Tamási helyett, igyekezve az ő szemével, az ő érzékeny lelkével rögzíteni, leírni a valóságot, megcsípni a hangulatot.
Szimpatikus a 30-as zóna, azaz hogy nem tanácsos ész nélkül száguldani autóval a Tamási utcában. Igaz, itt-ott 21 százalékos az emelkedő, ami lelassít szépen autóst, gyalogost. Szimpatikus, hogy „Szemét lerakása hatóságilag tilos”.
Egyik szakaszon a csatornákból kellemetlen szag árad, a tavaszt köszöntő növények azonban túlnyomó részt sikerrel veszik fel velük a harcot. Sok a kutyáját sétáltató környékbeli. Idősek, fiatalok, kölykökkel, öreg kutyákkal. Egy lány a kutyájával próbálja velem megtalálni a Tamási közt, de nem megy. Csak Tamás köz van, az is sokkal távolabb. Minden bizonnyal az a Tamási köz.
Több helyről is gyermekzsivaj hallatszik: óvodások ácsorognak a kerítésnél, szeretnének a járókelőkkel elbeszélgetni. Tamási vajon az elbeszélgetős járókelőkhöz tartozott? Nem hiszem, hogy lett volna szíve válasz nélkül hagyni azt a gyereket, aki megszólította őt. Én is szóba elegyedtem három tündéri kislánnyal. Az ördög megkörnyékezett, hogy Tamási Áronként mutatkozzam be, de sikerült ellenállnom a kísértésnek.
Jó érzés látni, hogy Tamási Áron neve megszámlálhatatlan táblán olvasható, oszlopon, kerítésen, házfalon. Az utca páratlan oldalán az 59-es, a páros oldalán a 76-os az utolsó épület. A sétának vége. Mintha minden egyes tábla annak a bizonyítéka lenne, hogy Tamásit nem felejtettük el. Tamásit nem lehet elfelejteni.
Horváth Gábor Miklós
