Emlékszem, amikor hétévesen anyámmal betámolyogtam a budapesti Práter utcai iskolába, csak az foglalkoztatott, hogy kinek a karmai közé kerülök. A fiatal tanító néni látványa tudott csak megnyugtatni igazán: ilyen helyes kis teremtés egész biztos nem okozhat kárt az összegyűlt gyerekseregben – gondoltam.
Pétervására elég messze van Pesttől, így volt időm merengeni azon, hogy a hétéves Tamási Áron – előttem pontosan hatvan évvel – milyen érzésekkel léphetett be először szülőfaluja katolikus elemi iskolájába. Beiratkozásának történetéről a Bölcső és Bagolyban is olvashatunk (a „béiratási díj” kifizetése után leendő tanítónője, így írja Tamási, „megkeresett engem a szép szemével”, kedvesen nevetett, és az újdonsült diák meglepetésére nem szentképet kapott tőle, hanem „egy bagoly-ábrázolatot”), de engem a Ragyog egy csillag kisiskolás főhősének az első benyomásai a tanítónőjéről fogtak meg úgy, hogy még most sem eresztenek el.
„…jobban kezdtem nézni a lányt, kinél szebbet odáig nem láttam volt. Dús rozsdaszínű haja volt, nagy ragyogó égszínű szeme és a hosszú finom nyakán vékony aranylánc, melyen kicsi aranykereszt csüngött. Szűzmáriát is éppen így képzeltem volna el, ha ezen valamikor gondolkodtam volna” – írja Tamási. – „…vártam minden este és vártam minden nyughatatlan éjszaka, hogy végre felvirradjon a nap, s én mehessek az iskolába, s ott láthassam Mária kisasszonyt, mert őt csakugyan így hívták. S Isten megadta azt a nagy szerencsét is nekem, hogy egész délelőtt és délután is nézhettem őt.” Persze nem csak nézte. „Illatos és örökös tűzben” ült ott. „…egyre csak azt áhítottam, hogy bárcsak szolgája lehetnék Mária kisasszonynak, hadd láthatnám még ennél is többet. S bárcsak vethetném meg én az ágyát, amibe virágot tennék, s költhetném fel szép reggeleken én, amikor friss tejet adnék neki, vagy esetleg mézes kenyeret, ha azt jobban szereti.”
Hát így bontakozott ki, gazdagodott, színesedett az eltelt évtizedek alatt Tamásiban az élete egyik meghatározó pillanata. Sikerült megcsípnem, ahogy az író a kézzelfogható valóságból megteremti a valóság égi mását!
De térjünk vissza a valóságba: a valóságos Pétervására Tamási Áron nevet kapott valóságos általános iskolájába. Bevallom, amit itt tapasztaltam, szebb, mint amivel bárki szárnyaló képzelete elkápráztathatott volna!
Tamási-festmény az egyik falon. Az iskola Tamási-díjas tanárainak, diákjainak gondosan bekeretezett fényképei szép rendben a másikon. Az igazgatóhelyettes asszony – joggal – az osztályok Tamási születésnapjára készített tablóit mutatja büszkén a szobájában. Mind egyszerre lesz látható a hamarosan megnyíló kiállításukon.
Tamási emléke élénken él a tanárokban és a tanítványaikban is. Magyarórákon és gyakran az osztályfőnöki órákon is szóba kerül. Tamási-versenyeket rendeznek. Erdélyi testvériskolával ápolnak baráti kapcsolatot. Ha nincs valami rendkívüli akadályozó tényező, egy-egy kis csapat évente megkoszorúzza az író sírját.
Egykori diákjuk tervezte az iskola címerét. Kitűző, sőt kerámiadísz is készült belőle, kedves ajándék az iskolába látogató vendégeknek.
Tervezik, hogy az iskola honlapjára feltöltik azokat a fényképeket, amelyek a farkaslaki utazásokat örökítették meg. Az igazi kuriózum az a régi videó lesz, amely még Erzsébet néniről, Tamási Áron testvéréről készült az író szülőházában.
Az iskola négyszáz diákjával kíváncsian várom, hogy a nagyszerű tervből mikor lesz valóság!
Horváth Gábor Miklós
