Pesten elhízott, beteges galambokat látok mostanában, már ahol a jóval nagyobb testű és egyre agresszívabb varjak, szarkák el nem zavarják szerencsétleneket. A verebek mulatságos ugrándozását nem is tudom, milyen régóta nem volt szerencsém élvezni a fővárosban.
A gyomaendrődi Tamási Áron utcában csodálatosan szép, mesebeli gerlepár – amilyeneket a háziáldásokra varrt valamikor a nemes lelkű fehérnép – játszadozott a villanyvezetékeken. Ha az egyik a másikhoz repült, az rögvest az előtte vagy mögötte lévő drótot választotta magának, hogy epedve várhassa párját megint maga mellé, természetesen azonnali elhagyás céljából. Jó ideig bírták ezt a bolondozást csinálni, majd szépen elrepültek együtt valahová. Hogy mi történt ott azután, arról nem tudok beszámolni.
Az autóm melletti bokron verebek hintáztatták magukat a fel-feltámadó széllel. Nem sikerült elkapnom a pillanatot, hogy mi volt a jel, de a kellemes ringatózás után az egész nagy csapat veréb felröppent, és szorosan egymás mellett csapkodva apró szárnyaikat, egy irányban továbbállt.
Talán gyerekkoromban láttam-hallottam ilyen lepusztult, öreg bicikliket Sóskúton, ahol a nagybátyám volt hatvan éve plébános, amilyenekkel néhányan eltekertek előttem. Bizony egyik-másik pedálját nyomni kellett erősen.
Kikászálódtam az autómból. Nem könnyen, mert nemrég kászálódtam ki a lumbágómból. A madarak helyett tehát tyúkok maradtak nekem, mint turisztikai látványosság. Jó tyúkok voltak, kapirgáltak becsülettel utcán, kertben.
Néhol még Ady Endre utcát láttam kiírva házakon, kerítéseken. Nagy költőnk nevét viselte ez az utca a nagy írónk előtt. Hogy mi volt az oka a lecserélésének, arról sportnyelven szólva a szövetségi kapitányt kellene megkérdezni.
Selyem, Sugár – olvastam fásultan a keresztutcák nevét, majd egy kapun végre érdekes kiírást találtam: „Hangfelismerő szoftverrel ellátva!”
Kedves tyúkjaim! Ez már mégiscsak a XXI. század, úgy káráljatok, kapirgáljatok!
Az utca következő szakasza mintha gondozottabb lenne. Talán a házak is szebbek, talán a rózsabokrok is nagyobbak, egészségesebbek. És egy tündéri lovacskacsengettyű köszönti a vendéget az utca leglátványosabb kapuján, ahol ráadásul Tamási Áron nevét igazi kuriózumként, téglán kivésett betűk dicsőítik az arra járók őszinte örömére.
„Magunk faragtuk ki” – mondja a fiatal hölgy készségesen, amikor megkérem, hogy a kertjéből jöjjön közelebb hozzám, és zavartan előadom, miért bámulom fél méterre a kerítésétől a takaros portáját. Búcsúzóul még azzal kedveskedik, hogy kíváncsian várja, és mint büszke lokálpatrióta, el fogja olvasni a Gyomaendrődről írt jegyzetemet a világhálón, mihelyt felkerül rá.
Jelentem, megjelentem!
Horváth Gábor Miklós