Lengyeltóti nem volt biztos abban, hogy szívesen lát engem. Szigorú arcú, sárgamellényes útlezáró munkások irányítottak az ideiglenes megoldás, a terelőútvonal felé. Eddig sem igen tudtam, hogy merre kell mennem, tulajdonképpen nem változott semmi – állapítottam meg bölcsen. A GPS-hez elengedhetetlenül szükséges mobilinternet játékos módon akadozott, de cseppet sem dühöngtem, mert az útlezárást nemes egyszerűséggel amúgy sem óhajtotta érzékelni.
Csak azt tudnám, hogy a technikai csodák használata előtt hogyan sikerült rátalálniuk a hőn áhított helyszínre az utazóknak?
Talán éppen úgy, ahogyan én: egyszer csak a Tamási Áron utcában találtam magam, mint egy bugyuta mese-mesketében. Duplaöröm: már felettébb untam a keskeny terelőutak kikerülhetetlen kátyúit, gödreit, repedéseit, az egy árva sávon haladást, amit ugye hol az egyik, hol a másik irányba igazítottak kétszínű palacsintasütőikkel a mellényes emberek.
Biztatónak tartottam, hogy visszafelé is igyekeztek autók, tehát nagy valószínűséggel én sem fogok eltűnni a süllyesztőben. Visz az út valahová!
Takaros házak, sok kamerával megfigyelt terület, szinte mindenhol harapóskutya-figyelmeztetés. Ez több mint gyanús. Némelyiknek talán foga sincs, csak a gazdi ijesztgeti az erre tévedteket.
Utcanév csak elvétve látható, házszámok szintén ötletszerűen. Ha nem ismerős a postás, összevissza hurcolhatja a küldeményeket.
Kis benzinkút, étterem, osztrák autók, tulajdonosai nem beszélnek magyarul. Az egyik, úgy látszik, rengeteg kutyával él. Ilyen félelmetes lenne valóban a környék? Vagy csak ilyen nagyon szeretik az ebeket az itteniek. Remélem, tudnak németül. Mármint a négylábú kedvencek, hogy értsék, mit akarnak a gazdik mondani nekik.
Az utca szélén húzódó árok két része között vastag cső feszül, mint egy hatalmas ezüst sündisznó. Tüskéket rögzítettek a csőre, hogy ne egyensúlyozhassanak rajta az önjelölt extrémsportolók.
Tüskékkel kell felhívni a figyelmüket az embereknek arra, hogy ugyan szíveskedjenek már, amennyiben lehetséges, normálisan élni.
Horváth Gábor Miklós
