
„Érzem, hogy én is varázs alatt nyögök.
S már-már csüggednék, de ekkor, – ekkor,
Hogy lelket kapjak, ti juttok eszembe,
Akik a varázst ugyancsak töritek,
Te, s még itt-ott nehányan, társaink.
S akiben nekünk mind nagy kedvünk telik:
Ifjabb testvérünk, fiúnk: Tamási Áron!”
– írja 1929-ben Este egy székely festőnél című, Zsögödi Nagy Imrének, Erdély nagy festőművészének dedikált versében Tompa László. A költő a mitikus balladák félelmet keltő eszközeivel szemlélteti a székelység és önmaga számkivetettségét. Gonosz varázslat alól szeretné felmenteni népét, s e fekete mágia megtörésére néhány társát, mindenekelőtt Tamási Áront tartja alkalmasnak.
De egy másik esemény is kapcsolódik az 1929-es esztendőhöz és nevezett két személyhez. Ekkor jelent meg Kolozsváron Tompa László első, Ne félj című verseskötete az Erdélyi Szépmíves Céh gondozásában. E könyvnek is szólt az elismerés, amikor 1929 augusztusának elején, Marosvécsen a helikoni találkozón Tompa Lászlónak ítélték az íróközösség 30 000 lejjel járó nagydíját. Ebből az alkalomból Tamási Áron így írt Tompa Lászlónak: „Te vagy, aki véleményem szerint kijelölted és építeni kezdted az erdélyi líra útját, s mivel ez így van, Erdélynek ezt tudomásul kell vennie.”

„S én nem tudom a sorsot, mit tartogat még ezutánra?
E végzetes ég alatt lesz-e még öröm?
De tudok annyit, hogy ha öröm helyett
Tüzes mennykövek szakadnak is itt le,
– Míg gyászosan évek százai húznak el –
Ők örömtelenül is, ha kínba tébolyodottan:
Itt fognak állni, örökké, – hogy Imre szorítja,
Áron pedig… Áron nem hagyja magát!”
– ez pedig a Lófürösztésből való, 1932-ben írta Tompa. A bárhol élő, helyüket mindig megálló székelyek emberi tartásának, nyakasságának jelképévé emelkedett költeményben Imre Zsögödi Nagy Imre festőművészre, Áron pedig Tamási Áron íróra utal. S kicsit talán arra is, hogy az erdélyi kultúra e két géniusza jóbarát volt. Mindkettő nyakas székely ember.
*

Tudhattak a két nagy erdélyi irodalmár között fennálló kölcsönös tiszteletről és barátságról Szigetszentmiklós elöljárói is, amikor a város csendes, kertvárosi részében a jeles lírikusról és epikusról neveztek el két, egymásba nyíló utcát. A Dobó István utcával párhuzamos Tompa László utcácskából nyílik ugyanis a vonalzóegyenes, négyszázméternyi hosszú Tamási Áron utca. Erdélyi névadók környéke ez, annyiban legalábbis, hogy a Tamási utca baljából az Uz Bence, jobbjából az Áprily Lajos utca nyílik.
Nyugodt kertvárosi környékén vagyunk ennek a több mint negyvenezer fős, több mint 750 éves, Csepel-szigeti városnak, amely számos neves sportolót adott a magyarságnak – köztük Vereckei Ákos kétszeres olimpiai és hatszoros világbajnok kajakozót –, több jeles képzőművész mellett itt született például a Munkácsy Mihály-díjas Somogyi György festőművész és más zenészek között a város büszkesége a Pál Utcai Fiúk alternatív rockzenekar is.
A Tamási Áron utcát itt most ne a város legszélén képzelje el az olvasó, olyannyira nem, hogy négy BKK-járatnak is van itt megállója, így az Auchan Sziget és a csepeli Szent Imre tér között közlekedő 38-as, a lakihegyi Cseresznyés utca és az Auchan Sziget áruház között közlekedő 279-es, a csepeli Szent Imre tér és a szigetszentmiklósi Szabadság utca között közlekedő 238-as, valamint a szigetszentmiklósi Szabadság utca és a lakihegyi Cseresznyés utca között közlekedő 280B jelzésű autóbuszjáratnak.

Az utca kifejezetten csendes, még így késődélutántájban is. Kicsit feltűnő jelenség vagyunk, amint mindent alaposan szemügyre véve Gábor kollégával bandukolunk itt, de nem kérdezi senki, hogy kit vagy mit keresünk, tud-e segíteni. Egy hölgy a kerítését festi éppen, egy apuka kíséri haza az óvodából-iskolából a gyermekeit, egy idős úr nagytestű kutyájával átsétál a szemközti szomszédhoz. Mindenki a hétköznapi teendőivel van elfoglalva. A családi házak itt is a legkülönbözőbb vállalkozásokat rejtik, helyesebben nem rejtik, ellenkezőleg, pont hogy kínálják szolgáltatásaikat a cégtulajdonosok: az 1. szám alatt mérnöki tevékenységet, műszaki szaktanácsadást ajánl a vectorLAB Mérnöki és Kereskedelmi Korlátolt Felelősségű Társaság, a 6. szám alatt ingatlanügynököt találunk, a 19/A. szám alatt pályázati- és pénzügyi tanácsadást végez az INNO-COM Kft., a 20. szám alatt kertépítéssel és -fenntartással foglalkozik a Peter Parker. Ha pedig valakinek számviteli, könyvvizsgálói, adószakértői kérdésekben volna szüksége segítségre, a 21/A. alatt az N-LINE Számviteli- és Szolgáltató Betéti Társasághoz vagy akár a 25/B. alatt a RED ONE Adótanácsadó és Könyvelőiroda Korlátolt Felelősségű Társasághoz is fordulhat.
No de, kanyarodjunk vissza az irodalomhoz. Ha az elején megvizsgáltuk a Tamási Áron és Tompa László közötti kapcsolatot, akkor itt Szigetszentmiklóson a Tamási Áron utcát járva és az abból nyíló Uz Bence utcához érve felvetődik a másik kérdés: vajon milyen kapcsolat állt fenn Tamási és az Uz Bence szerzője, Nyirő József között? Ezt a kérdést eddig még nem vizsgáltuk, hát most itt az ideje. De erre lehet-e tűpontosabb választ adni, mint Wass Albert adott?
Wass Albert: Tamási Áronról és Nyirő Józsefről Tizennégy esztendőn keresztül üldögéltünk együtt ugyanannak a kolozsvári kávéháznak a törzsasztalánál, valahányszor mindkettőnket egy időben vetett be a városba a sors. Az Erdélyi Helikon törzsasztala volt ez, szemben a Mátyás-szoborral. Egy este hármasban ültünk annál az asztalnál. Ezerkilencszázharmincnyolcat írtak a kalendáriumkészítők. Tamási Áron, Nyirő József és jómagam. Ők ketten vitték a szót, én végeztem a hallgatást. Súlyos, nagy politikai vita nehézkedett kettőjük közé. Nyirő József azt hirdette nagy szóval, hogy a székelység jövendőjét hordozó székely író elsősorban székely kell legyen, s csak azután ember. Tamási Áron úgy látta célszerűnek, hogy csak úgy lehet eredményt elérni, ha a székely sorsot beállítja az ember az egyetemes emberiség élvonalába, tehát először ember s csak azután székely. Kemény, nagy birkózás volt ez kettejük között s igazi székelyes birkózás. „Csakazértis székely!”, dörrent föl Nyirő Jóska, s nagy csontos öklével az asztalra csapott. Olyan csönd lett a kávéházban, hogy még a pincér kezében is megállt a tálca. „Csakazértis ember!”, felelte Áron, s nagy széles tenyere az asztalra csapott. Aztán csak nézték egymást. „Székely!”, mordult egyet Nyirő jó ötperces hallgatás után. „Ember!”, adta vissza Tamási Áron a szót tíz perccel később. Aztán félóra is eltelt, csak ültünk ott és senki se beszélt. Megittunk egy-egy konyakot. Majd sok idő múltával Nyirő lassan és tempósan benyúlt a zsebébe, elővett onnan egy nagy gyöngyháznyeles bicskát, gondosan megnézte, kinyitotta, megpöckölte ujjával a pengéjét, s keményen letette maga elé az asztalra, hogy csak úgy koccant. „Székely!”, mordult föl hangosan. Áron nézte a nagy csúnya bicskát egy darabig, aztán ő is belenyúlt a zsebébe s előkotort onnan egy nagy csorba békanyúzót. „Ember!”, felelte keményen, s odarakta ő is a nagy csúnya hasnyitogató szerszámot maga elé az asztalra. Aztán még ültünk ott körülbelül egy jó órát. Kós Károly bejött, megnézte a bicskákat, megrendelte a maga kávéját, megitta, mondott nehány szót s elment. Mások is jöttek, beszéltek erről-arról, s elmentek megint. S a két székely pedig ott ült még mindig szemben egymással, és hallgatott. Hirtelen Nyirőné jelent meg az ajtóban. Odajött az asztalhoz, szelíden ránk mosolygott, s ura vállára tette a kezét. „Megfeledkezett a színházról?”, kérdezte. Nyirő Jóska megrándult, mintha álmából ébresztették volna föl. „Dehogyis, kicsi lelkem”, felelte vidáman a feleségének, „csak belemelegedtünk a beszédbe, s elmúlt az idő nagysebesen. Megyünk hát, hogyne mennénk”. S már föl is állott nagy igyekezettel. Áron fölnézett reá az asztal mellől. „Azért harag nincsen?” Félig kérdezte, félig mondta, mint egy megállapítást. Nyirő feléje fordult s ránevetett. „Miért lenne? Sze még itt vannak a rományok, észbe tartsuk, Áron.” Azzal már ment is, egyenesen, mint a szálfa, kis rózsabokor-felesége mellett. Már kívül voltak az ajtón, amikor Áron felsóhajtott mellettem. „Micsoda ember”, mondta bámulattal a hangjában, „kár, hogy fejjel rohan neki mindennek, s az eszit nem használja”. Évek múltával ez a kis élmény szinte történelmi méretűvé nőtt emlékezetében, amikor a két nagy székely író útja látszólagosan olyan éles szögben vált el egymástól. Nyirő József, az országgyűlési képviselő és a hazafi továbbra is fejjel rohant a falnak, míg Tamási Áron az eszit próbálta használni, érzései és indulatai helyett. Mind a ketten ugyanazt a célt szolgálták: a székely nemzet megmentését. De az útjaik különböző irányból próbálták elérni a célt. Nyirő József német segítséggel és a fegyverek erejével, Tamási Áron a humanizmus és a demokrácia eszközeivel. Egyik megalkuvás nélkül, a másik meg-megalkuvással. Sajnos egyiküknek sem sikerült. Egyikük sem tudta, hogy azon az estén, amikor a vita elkezdődött kettőjük között a kávéházi asztalnál, itt a messzi Amerikában a gonoszok és ravaszok aknamunkája folytán a székely nemzet sorsa már régen eldőlt. A két nagy székely lelke ma már ott lebeg valahol Székelyország fölött a magasságos égben. Talán ott ülnek újra szemközt egymással egy égbeli kávéház asztalánál, ahol Nyirő Jóska már jó ideje üldögél, míg Áronka, szegény, csak mostan érkezett. S szinte hallom, ahogy Nyirő Jóska mondja, mély dörmögő hangon: „Hát megjöttél, Áron.” „Én meg”, feleli Áronka a maga szokásos sóhajával. Aztán csak ülnek ott s búsulnak. (Forrás: Háromszék, 2013. április 6.)
Varga Gabriella