„Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne” (Tamási Áron). Ezzel a mottóval jelenik meg Enying Város Önkormányzatának Lapja, az Enyingi Hírmondó immár hosszú évek óta. A Balatontól 6, Székesfehérvártól 40, Siófoktól 20 kilométernyire fekvő településen élők is szeretnék otthon érezni itt magukat, nyilván ez fejeződik ki a városvezetés jelmondattá választott vezérgondolatában, miként abban is, hogy a Balatonbozsok településrész egyik utcáját is a nagy erdélyi íróról nevezték el.
De akkor most Enying vagy Balatonbozsok ez a hely, ahová Siófokról hazatérőben betértünk?
A Veszprém megyei Balatonbozsok község 1966. október 1-jén egyesült közigazgatásilag a Fejér megyei Enyinggel. Az ismertetők szerint a kiegyezésig Balatonbozsok volt a járásszékhely, illetékessége alá tartozott Enying is. A Budai Posta út is Bozsokon vezetett keresztül. Amíg a dombóvári vasútvonal nem épült meg, addig Bozsokon keresztül szállították a gabonát délről Veszprémbe. Bozsok volt az átutazók pihenőhelye, minden harmadik ház vendégfogadó volt abban az időben. Az utolsó két beszálló vendéglő az 1930-as években szűnt meg.
A 64-es úttól nyugatra lévő dombon álló római katolikus istenházát Árpád-kori templomromokra építették. A törökök a tetőzetét lerombolták, később a lakosság új tetőt épített rá. Az ablakmélyedések eredetiek. Nyolcvan centiméter vastag fala kőből épült. A templom melletti dombon volt az első település, egészen a török időkig. Szántáskor épületmaradványok és török időkből származó sarkantyúk kerültek innen elő.
A mai település gerince a 64-es közlekedési út mentén húzódik. A törökök kiűzése után a mai gerincvonalon indult fejlődésnek a község. A már Balatonbozsokkal egyesült Enying gerincvonala nyolckilométernyi hosszúságban húzódik a 70-es főútvonal irányában.
Enying-Balatonbozsokon a második világháború után a 64-es úttal párhuzamosan keletre alakultak ki a Mikszáth Kálmán és a Gárdonyi utcák, a Fő utcától nyugatra a Kertalja utca, keletre pedig a Tamási Áron, Arany János és Móra Ferenc utcák. Utóbbiak az 1950-es, 1960-as években jöttek létre (csak akkor még nem Tamási Áron, hanem Kun Béla nevét viselte a Fő utcával párhuzamos, négyszázméternyi hosszú közterület). Mindenesetre remek irodalmi közösségbe ágyazódott Tamási: északon Móra, keleten Gárdonyi és Mikszáth, délen Arany határolja. Irodalomra emlékeztető hangulat valahogy mégsem árad ebből a környékből, legalábbis a Tamási utcából nem. Pedig itt is jelen van a természetközelség és a csendre sem lehet panaszunk. Feltehetően azért téblábolunk némi bizonytalanság-érzéssel itt, mert olyan szolgáltatók települtek ide, amelyek a területeiken felhalmozott áru- és eszközkészleteikkel az utca képét is alapjában befolyásolják: személygépjármű- és könnyűgépjármű kereskedelemmel foglalkozik például a Márió-Cargo Bt., ácsmunkákkal, tetőfedéssel, szigeteléssel a Nedeczky Építőipari Kft, közúti áruszállítással a Novatranzit Kft. De hová is települjenek az ilyen cégek, ha nem a város peremére, nyugodt és zavartalan környezetbe?
Idegenül, a forróságtól elcsigázottan csetlünk-botlunk itt, mint aki keres valamit. Ha nem vasárnap lenne, talán betérnénk a Vas Gereben Városi Könyvtárba és leemelnénk egy Tamási-könyvet a polcról. Vagy bekopognánk a Herceg Batthyány Fülöp Gimnázium és Általános Iskolába, miként a Tinódi Lantos Sebestyén Református Általános Iskola és Alapfokú Művészetoktatási Intézménybe is, és megkérdeznénk mindenkitől, akivel találkoznánk, hogy mi jut eszükbe, amikor kezükbe veszik az Enyingi Hírmondót és meglátják rajta Tamási legismertebb nagy szentenciáját. Vagy hogy tervezik-e, hogy a Határtalanul Program keretében ellátogatnak Farkaslakára. De most vasárnap van, nem kopoghatunk be sehová. Csupán bizakodni tudunk abban, hogy az innen tizenhét kilométernyire lévő Kisláng Tamási Áron Általános Iskolájával közösen – amellyel amúgy is szoros kapcsolatot ápolnak az enyingi tanintézmények – szerveznek majd Tamási Áronról megemlékező programokat, nemcsak az író születésének 125. évfordulója kapcsán, hanem máskor is.
Olyan jó lenne, ha az itt felcseperedő gyermekek is megértenék, miért mondatta ki az Amerikában szerencsét próbáló Ábel főhősével Tamási ezeket a gondolatokat:
„Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne – ismételtem el magamnak. És éreztem, hogy a szívem megtelik nagy és általános meleggel, a lelkem megtelik a derűs idő nyugalmával és a szemem megtelik a hajnal harmatával. Lassan felálltam, és azt mondtam: – Igaza van: késedelem nélkül haza fogok menni, hogy otthon lehessek valahol ezen a világon! Igaza van: nem is lehetünk más célra ebben az életben, mint hogy megismerjünk mindent, amennyire lehetséges: a tarka és zegzugos világot, a megbocsátandó embereket, az egymásra morgó népeket; s amikor mindent megismertünk, amennyire lehetséges, akkor visszamenjünk oda, ahol otthon lehetünk” (Ábel Amerikában, részlet).
Ábel is hazatért a szülőföldjére s ismét erdőpásztor lett a Hargitán. Fizetségként földet kért, hogy évtized múltán ő is erdőbirtokos lehessen.
Olyan jó lenne, ha az enyingi fiatalok is felfedeznék kincseiket, értékeiket, múltjuk örökségét: otthonosan mozognának katolikus, református és evangélikus templomaikban, megismernék a Batthyány–Draskovich–Csekonics-kastély történetét, ahol a második világháború alatt Szent-Györgyi Albert Nobel-díjas tudóst bújtatták, büszkék lennének arra, hogy húsz évig itt élt Batthyány Fülöp herceg, és hogy olyan nagyságok születtek itt, mint Bocsor István pápai professzor, Könczöl Csaba esszéíró, műfordító, kritikus, szerkesztő, Méhes László Jászai Mari-díjas színész, rendező, Orosz Róbert színész, Porga Gyula veszprémi polgármester, Stefán Gábor koreográfus, Telegdi Zsigmond orientalista, nyelvész, egyetemi tanár, Vas Gereben író, Verebics Ágnes képzőművész, festőművész, Verebics Katalin festőművész. És azt is tudnák, hogy ki volt Enyingi Török Bálint nándorfehérvári bán, akinek a református templom kertjében szobra áll és akinek az emlékére minden évben szeptember második hétvégéjén megrendezik az Enyingi Török Bálint Napokat.
Ha mindezt igazán magukénak tekintik az itt élők és a napjainkban rejlő lehetőségeket is felismerik szűkebb pátriájukban, akkor érezni és tudni fogják:
azért vannak a világon, hogy Enyingen otthon legyenek benne.
Varga Gabriella
