Találtunk már Tamási Áron utcát Wass Albert, Kós Károly, Benedek Elek és más írónagyságokról elnevezett közterületek szomszédságában, de hogy Hargita nevű utcáról nyíljék a Tamási, az most fordul elő velünk először! El sem akarjuk hinni, hogy Nyékládházán a Tamási és az azzal párhuzamos, itt is Kós Károly utcácska a Hargita utcára merőleges! Pedig így van. Ha nem lennénk annyi évesek, amennyik, biztosan ugrándozva penderülnénk be tavasz óta tartó túránk harmincadik állomására!
Az általunk eleddig meglátogatott Tamási utcák közül a rövidségi versenyt kétségkívül a győr-bácsai és a nyékládházi nyerné meg: előbbinek és utóbbinak is a hosszúsága száz méter körüli. Közös még bennük, hogy zsákutca mindkettő – de most nézzünk körül itt, a Borsod-Abaúj-Zemplén megyeiben. Szép nagy házak, takaros, rendezett porták, igényes-ízléses kerítések sorakoznak; ha jól számolom, öt ház áll az egyik és öt a másik oldalán. Az utcát alig pár napja aszfaltozták. Ám arról, hogy valóban Tamási Áronról elnevezett utcában járunk, mindössze egyetlenegy, az 1. szám alatt lévő ház falára elhelyezett tábla tanúskodik: sem az utca bejáratánál, sem a többi ház falán semmi nem jelöli a közterület nevét. Ha csupáncsak végigmegyünk az utcán, belengi valami titokzatosság, ám ha beszédbe elegyedünk lakóival, a közvetlenségük végképp eloszlatja ezt a tévesnek bizonyuló titokzatosság-benyomást. Egyik tulajdonos például elmeséli, hogy az ő házszámtáblájukat éppen most készíti egy fafaragó, Nagy-Magyarország alakú táblán helyezi majd el a feliratot. Az úriember megígéri, hogy ha elkészül, lefényképezi és elküldi nekem. (Utólagos megjegyzés: így is lett!) Egy másik háznak a gazdája arról lelkendezik, hogy milyen jó itt élni. Csend van, nyugalom, békesség, jó levegő. Mi kell még ahhoz, hogy valaki az otthonában és annak a környezetében jól érezze magát?
Aki pedig tisztességben megőszül és élete utolsó időszakaszában netán magára marad, itt Nyékládházán akkor sem marad magára: épp a Tamási utca zsákvégén gondoskodik öreg lakóiról a tartós bentlakást biztosító Viola Időskorúak Otthona. Az intézmény az önmaguk ellátására nem vagy csak folyamatos segítséggel képes, nyugdíjkorhatárt elért idős személyek étkeztetéséről, szükség szerint ruházattal, textíliával való ellátásáról, mentális gondozásáról, foglalkoztatásról, ápolásáról, gondozásáról, lakhatásáról, vagyis teljes körű ellátásáról gondoskodik. A létesítmény célját és feladatát az illetékesek úgy fogalmazták meg, hogy idős lakóik számára békés, nyugodt otthont, fizikai és egészségügyi ellátást szeretnének biztosítani, pszichés gondozást nyújtani, számukra célszerű és hasznos időtöltést, kikapcsolódást, foglalkozást szervezni, a magányos idős lakók számára a közösségi életet megteremteni. Az otthon 99 férőhelyes, egy-, két- és háromágyas összkomfortos, apartman jellegű, önálló, akadálymentes lakrészt alakítottak ki benne, amelyek déli és nyugati tájolásúak. Az előtérben korszerű, jó minőségű anyagokkal burkolt fürdőszobák vannak kézmosóval, mosdóval, zuhanyzóval. Minden lakószobában és közösségi helyiségben a kényelmes közlekedést és biztonságos mozgást kapaszkodók, rámpák, küszöb nélküli közlekedőterek és lift biztosítja.
Fontos, hogy ilyen sok jót halljunk egy idősotthonról, mert oda elindulni mindenkinek nehéz, s hátha ez a sok jó valamelyest könnyít ezen…
Akarva-akaratlan eszünkbe jut Tamási Áron Öreg pillangó című novellája. Nem akarjuk itt most teljes egészében idézni, de egy részletét igen, mert most nagyon ideilleszkedik ezekhez a pillanatokhoz, hogy belépjünk egy öreg székely atyafi Tamási által megrajzolt világába:
„Már esztendők óta özvegyi sorban és egyedül élt az öreg Nagy Mihály. Úgy is teltek a napjai, örök egyformaságban, akár a megapadt folyócska ahogy folydogál. Végre azonban mégis történt valami. Pedig az a nap is, amelyen megtörtént a nagy esemény, egészen úgy indult, mint a többi. Vagyis hajnalban a kakasok, versengve és nagy buzgalommal, szólani kezdtek; s majd imitt-amott vaktában ugatni kezdett egy-egy kutya is. A kakasokat és a kutyákat egyaránt hallotta Mihály bácsi; sőt azt is meg tudta volna mondani, csupán a hang után, hogy melyik milyen, s hol van otthon. De hát ez nem is csoda, mert amióta özvegyen és egyedül él az öreg, azóta az első kakasszóra mindig felébredett. S ettől az időtől kezdve aztán, akár egy öreg óra, nagy egyformasággal úgy ketyegte tovább ébren a perceket. Hát a kakasok szóltak; s itt-ott vakkantott egy-egy kutya. Aztán derengeni kezdett. S a derengés csendjében pedig a Mihály bácsi két lába is elindult az ágyból, s követte ő maga is a lábát. Vagyis fölkelt, hogy a házban és a gazdaságban elvégezze mindazt, amit így hajnalban máskor is végezni szokott. Amikor minden szükséges dolgot megtett, egy kövér cigarettát sodort magának, s arra rágyújtott. Aztán odaállott az ablak elé, hogy kinézzen a világba. Eregette lassan a füstöt, s úgy szemlélte, a füstön keresztül, hogy mily csend van mindenütt. S hogy nem történik semmi. Csak a keleti égen erősödött egyre jobban a fény, s csak a pirosba hajló falevelek villadoztak, mint a madarak tükrei. Mert bizony, már ősz volt. Így nézte Mihály bácsi, hogy vajon mit lehet látni; s miközben nem látott úgyszólván semmit, lassacskán valami enyhe és derűs nyugtalanság kezdett rezegni benne, mint ahogy a lég is megunja néha, hogy ne legyen semmi szél. Hát igen, legalább egy kis fuvalomra vágyott az öreg. Kiment tehát az útra, s ott mendegélni kezdett, hátha lesz valami…”
Hogy lett-e valami, kiderül a folytatásból.
Még valamit ideidézünk érdekességképpen. Kiss Mari (1952) Jászai Mari-díjas magyar színművésznő, a szombathelyi Weöres Sándor Színház alapító tagja, aki gyermekéveiből néhányat Nyékládházán töltött és aki pályája során Gondos Esztert is alakította az Énekes madárban, a pozsonyi Vasárnapnak 2009-ben adott interjújában így emlékszik vissza a nyékládházi éveire és ilyen tanítást nyújt mindannyiunknak:
„Áldom is a szüleimet gyakran, hogy vidéken nőttem fel. Bükkaranyoson születtem, egy gyönyörű faluban, onnan költöztünk aztán Nyékládházára, mert édesanyám azt mondta: Bükkaranyoson sosem fog járni a vonat, Nyékládháza pedig csomópont, és a gyerekek tanulásához ez kell. Eladták a házukat az egyik faluban, és a két kezükkel építettek egy újat a másikban. Ötéves voltam, amikor a csodafalut elhagytuk, ahol a saját kertünktől egészen a kapuig siklott a szánkó. Az is házi gyártmány volt, a nagypapám csinálta. Erdő és rét volt a házunk közelében, patak, amelyben fürödni lehetett. Állataink is voltak természetesen, dolgozni kellett, szőlőt kapálni. A munka is komoly tanulás: igénybe kell venned magad. Fizikai tevékenységre amúgy is szüksége van az embernek. Tisztába teszi a lelkét. Lefutok tíz kilométert, vagy lovagolok egyet, s már máshogy látom a világot. Erre biztatom a kollégáimat is. Le kell győznünk magunkat bizonyos dolgokban. Látnunk kell a határainkat. Eltöltesz két órát az erdőben, és tudod, mi a fontos az életben. Ezt a férjemnek köszönhetem. Hálás vagyok neki, hogy felültetett a lóra.”
Körülbelül így kell elképzelni a Mezőnyék és Ládháza 1932-es egyesüléséből létrejött és városi rangra 2003-ban emelt települést: Kiss Mari emlékeivel, hargitai kitekintéssel, a Tamási Áron utcából egyenesen az öregkor felé lépdeléssel.
Varga Gabriella
