Bakó Endre Tamási Áron és Debrecen vagy Cs. Nagy Ibolya Tamási Áron debreceni útjai című tanulmánya érdekes olvasmány lehet mindazoknak, akik az író és a cívisváros közvetett és közvetlen találkozási alkalmait szeretnék megismerni. Előbbi az Alföld 1974/12. számában, utóbbi az Irodalmi Jelen hasábjain jelent meg, éppen Tamási 125. születésévfordulójának vigíliáján. Mindkettő részletesen, kitekintéseket beemelve, összefüggéseket megvilágítva tárgyalja az írónak a Hajdú-Bihar megyei székhelyen töltött napjait (1929, 1933, 1935, 1943, 1954), valamint azt is, hogy a helyi irodalmi, kulturális közélet milyen ottani újságok cikkei, tudósításai alapján követhette figyelemmel Tamási alkotói életútjának fontosabb mozzanatait. A következőkben – mielőtt betérnénk a Tamási Áron utcába – Cs. Nagy Ibolya tanulmányából emelünk ki néhány, a Tamási-túránk debreceni állomása szempontjából általunk fontosnak tartott szemelvényt.
Az Irodalmi Jelenben közölt tanulmányból megtudhatjuk, hogy Tamási Áron 1929-es debreceni szereplése Benedek Elek ötlete és szervezése nyomán valósult meg, aki egy „székely írói különítményt” utaztatott szerte az országban és előadóesteket szervezett számukra. Egyik céljuk önmaguk bemutatása, megismertetése volt az olvasókkal, az irodalmi világgal. Közismertté tenni írói céljukat, miszerint a népies motívumokat modern formákkal vegyítik, tehát körülbelül azt akarják adni az irodalomban, amit Bartók a muzsikában. Lassanként kialakult egy sajátságos irodalmi irány, fogalmazott a csoport egyik tagja, Szentimrei Jenő, amely „középúton van a modern és a népies irodalom között, de mind a kettőnek legfontosabb elemeit magába olvasztja.” Útjuk másik céljaként egykori társuk, az 1927 decemberében meghalt Sipos Domokos költő, író árvájának taníttatásához gyűjtöttek pénzt, Benedek Elek 1927 telén e kollegiális segítség (és „székely fiai” megélhetésének támogatása) okán is verbuválta egybe írói szabadcsapatát.
Az erdélyi íróvendégek a március 23-i programot megelőző napon érkeztek Debrecenbe, a pályaudvaron a Csokonai Kör és az Ady Társaság tagjai fogadták őket. Másnap a program előtti városnézés közben a kollégiumi séta alkalmával Benyovszky László, a Debreczen-Hajdúföld újságírója Tamási Áront faggatta. Magáról az útról Tamási így nyilatkozott: „Nem kérkedés ez és nem a könyvsiker hajhászása. Csak egyszerűen bemutatjuk az eredményt a testvéreknek.” Benyovszky az alkotási feltételekről is érdeklődött, amire az író ezt válaszolta: „Megvan az a szabadságunk, hogy még hazafias verseket vagy novellákat is meg lehet írni, persze úgy értem ezt, hogy az erdélyi hazafias költészet nem viselheti magán az itteni irredenta jelleget. Míg ez ropogó, pattogó lánggal ég, amaz halk melegen árasztja el a lelket.” Ez, idézi Cs. Nagy Ibolya Bakó Endrét, „Tamási politikai és etikai véleményét tükrözi, azaz nem a hangoskodás, hanem a csöndes, bensőből fakadó munka a megtartó erő, a léleképítés módja”.
Hazatértük után Benedek Elek kétrészes cikkben írta meg magyarországi útjuk tapasztalatait (Elkésett beszámoló a székely írók magyarországi útjairól. Brassói Lapok, 1929. április, 10. sz., 18. sz.). A debreceni rendezvényről azt írta: „Feledhetetlen lelkességgel ünnepeltek, akik ott voltak.”
*
1933 decemberében Tamási Áron ismét, immár egy más összetételű írói csoporttal, az 1926-ban Marosvécsett megalakult helikoni „szabad írói munkaközösség” egyik tagjaként, Bánffy Miklós, Ligeti Ernő, Kemény János és Kós Károly társaságában kereste fel Debrecent. Bakó Endre így számol be erről: „A vendégek december 10-én, vasárnap délután érkeztek meg a pályaudvarra. Az irodalmi rendezvény este a Déri Múzeumban volt. Vásáry István polgármester köszöntő szavai után gróf Bánffy Miklós beszélt, majd az írók következtek. A betegség miatt távolmaradt Reményik Sándor verseit Juhász Géza olvasta fel. Tamási a Mózeske nem nyughatik című novellájával szerepelt. Végül Kemény János előadásával zárult az est. […] A vendégek másnap, hétfőn is Debrecenben maradtak, megtekintették a Déri Múzeum gyűjteményét, kirándultak a Nagyerdőre, megnézték Magyarország egyetlen halotthamvasztóját, a Krematóriumot, este pedig a helyi újságírók egylete látta őket vendégül. Tamásinak tehát alkalma nyílott érdemleges személyekkel találkoznia, hiszen Fűzi Bertalannak [a Brassói Lapok szerkesztője] ezt írhatta Brassóba: »Kacsónak mondja meg, hogy itt Debrecenben gazdát szereztem az erdélyi monográfiáknak 2000 példányban. A városok kulturális szövetsége ez.« Az út tehát jól sikerült, talán jobban, mint az első. Az sem zavarta a már zeniten álló írót, hogy a debreceni újságok minduntalan elvétették a nevét (Tamássy, Tamásy).”
Az erdélyi írók körútjáról a Budapesti Hírlap is beszámolt, megjegyezve: a dísztermet zsúfolásig megtöltötte a közönség. Tamási (előbb a Magyarság 1934. januári, majd átvétellel a Brassói Lapok 1934. januári két-két lapszámában) Érdemes percek egy irodalmi körúton címmel hat fejezetből álló, többnyire derűs-ironikus-önironikus hangú útinaplóban számolt be az irodalmi út állomásairól. „Négyen indultunk el Budapestről: Bánffy Miklós gróf, Ligeti Ernő, Kemény Jánoska és én. A miskolci vonatnak egy második osztályos fülkéjében ültünk. Künn, ahogy az »Ojság« is írta, sakterhideg volt és metsző időjárás. Mi azonban, szegény vándor erdélyi írók, meleg szeretettel néztük a fülkéből, hogy milyen szépen suhanunk tova a porkahavas mezőkön.” (Kós Károlyt kifelejtette a névsorból Tamási, pedig a nyíregyházi fejezetben megírta, hogy a Miskolcon felejtett szemüvege miatt „aznap este Kóstól kellett pápaszemet kérnem, hogy fel tudjam olvasni a novellámat”.) A hat fejezet mindegyike egy-egy életkép, mozzanat megidézése, a találkozók milyenségéről alig tesz említést Tamási.
*
1935-ben rövid újsághíradások szerint egy felolvasókörút részeként – Szeged, Pécs, Miskolc, Békéscsaba, Kaposvár, Baja, Hódmezővásáhely, Győr mellett – ismét Debrecenben járt Tamási Áron. A Déri Múzeum 1935-ös évkönyvének eseménytára jelzi, hogy a Déri Múzeumban lépett föl az íródelegáció. Az est az Erdélyi Szépmíves Céh és a helikoni írók bemutatkozása volt. A Budapesti Hírlap november 12-én hírül adta, miszerint „az erdélyi estnek igen nagy sikere volt”. Nyirő József, Tamási Áron, Tompa Lászó, Molter Károly, Szemlér Ferenc szerepeltek a műsorban. Másnap Nyirő József és Tamási Áron az egyetem XII. tantermében találkozott az ifjúság képviselőivel (Erdélyiek a vidéki egyetemeken. Debreczen, 1935. november 13.).
*
1943-ban ismét Debrecen vendége volt Tamási Áron, az egyetemi ifjúság művészestjének résztvevőjeként május 28-án. Sarkadi Imre, a Debrecen-Hajdúföld újságírója (egyben nyomdai korrektora) interjút készített vele. Szombat délelőtt a Bika kávéházban találkoztak. Sarkadi első kérdése a Jégtörő Mátyás (1935) harmadik, tervezett, de meg nem született kötetére vonatkozott. (A második kötet a Ragyog egy csillag, 1938.) A válasz: „Azt is meg kellene már csinálni. E harmadik kötetben, mely egy mintatársadalom regényes leírása lenne, Jégtörő Mátyás toboroz egy emberi közösséget, és azt mint társadalmat külön próbálja berendezni.” Tamási azután elmondta Sarkadinak: „Jelenleg is regényen dolgozom, amit most írok, az tulajdonképpen az ember sorsa a valóságban és a mesében. Egy fiatalember a földön akarja felfedezni a mesét, hall egy mesét, aminek a végére akar járni. Úgy veszi, mint valóságot, a mese helyét és szereplőit keresi.” (Az elmesélt regénytörténet az Árgirus-Árgyilus széphistória erdélyi változataként a majd 1947-ben megjelenő, korábban Mennyei tartomány címen is emlegetett Zöld ág című regényben kel életre.) Szó esik az interjúban a Virrasztás című, 1943 tavaszán megjelenő publicisztikai kötetről is: „A mostani könyvnapon megjelent kötetem nemzetpolitikai és társadalompolitikai írások gyűjteménye.” Sarkadi az „erdélyi irodalomról”, az „erdélyi szellemről” is érdeklődik, Tamási válasza: „Ezt a megjelölést manapság sokan használják, szinte divatos. Divatosságában gyanús. Ilyen fogalom szerint nincs külön erdélyi szellem, csak egységes magyar szellem van. […] A különbség a gondolkozásmódban van. Ezenkívül különbözik a népben élő történelmi hagyomány. A hegyek között élő emberek mindig éberebbek. De ez nem külön szellemi alkat.”
*
„A TIT megyei szervezete és az Új Hang szerkesztősége 1954. április 25-én vasárnap este 7 órai kezdettel irodalmi estet rendez a központi kultúrotthonban” – adta hírül a debreceni Néplap és „többek között” Tamásit, Szabó Pált és Déry Tibort konferálta fel íróvendégnek. A Hajdú megyei Néplap április 28-i tudósítása (Az Új Hang irodalmi estjéről – o. gy., Obersovszky Gyula) ismertette, hogy a közönség egész sor kiváló íróval és költővel ismerkedhetett meg, és kiemeli Tamási Áron szereplését: „Igen jó példának tartjuk Tamási Áron »Keserű asztalos mesterről« szóló kis karcolatát, amely méltán aratott nagy sikert. Érdekes, színes, humoros. A közönség türelmét nem veszi túlságosan igénybe, nem kíván különösebb elvont gondolkodást. Egyszerű, közérthető és kifejező.” Az irodalmi est után a városi tanács „meleg vendégszeretetről” tanúskodó fogadást adott a vendégek tiszteletére.
Tamási Áron ottlétéről a legrészletesebben a debreceni költő, Kiss Tamás számol be (Alföld, 1974/12.), mert ő volt az, aki külön is körbesétálta a korábbról már személyesen ismert Tamásival a várost. Elmeséli Kiss Tamás, hogy először 1933-ban hallotta felolvasni a „varázsos” előadójú Tamásit, s „azóta sem ismertem írót, akinek írása annyira bensően egy lett volna emberi személyiségével”. A végre megjelent Bölcső és Bagoly című önéletrajzi regényről beszélgettek, Tamási nyitott, derűs volt, hiszen oldódni érezte maga körül a szorítást: „Korán rájöttem, hogy abban, amit leír az ember, nem a látható a fontos. Nem a nyelv, a szavak díszei, kövei, hanem a fal mögül lengedező élet. Maga a világ. Ez a művészet.” Majd: „...órájára nézett. Négy órakor beszélni fog a rádióban: Márai Sándor Halotti Beszéd című költeményére küldi el válaszát, jó lenne, ha ezt együtt meghallgatnánk. A régi megyeháza gyűléstermében ekkor kezdődött a tanácskozás, az íróvendégek már jórészt helyükön ültek, bekapcsolták a rádiót. Felállt és arra kérte a jelenlevőket, hogy ez az üzenet legyen az ő felszólalása a magyar írók mostani találkozóján.” Tamási válaszában olyan író szólt, aki egy ideig maga is megszenvedte a kirekesztettséget, hűsége mégsem, egy pillanatra sem rendült meg. Tamási Márai pesszimizmusával szállt szembe: „Borongás, fájdalom és lemondás ül az írásodon. E vigasztalan szellem ellen belőlem melegítve parázslik a magyarság izzó sorsának parazsa.” A „hit roncsait” látja a versben, „keserű és hangzatos” temetői szavakat, s a „sivár igék” helyett azt kéri: „ne a gyász színeit lobogtassátok felénk, hanem teljetek el annak a reménységnek erejével, melyet erről a földről az egész nép az élet természetes vágyával küld a világba. Igen, mi ezt küldjük a világba, amelyről hisszük, hogy nagy vajúdások között megtisztulni és eggyé lenni törekszik.”
*
Tamási Áron több debreceni látogatásáról nincs adat. A Csokonai Színház Énekes madár-bemutatójára (1961. május 5.) csak levelet írt, s abban a játékmodort illetően tanácsokat adott jó előre, már a próbák idejére. Megszívlelendő, egyúttal mosolyt is fakasztó olvasmány a darabhoz mellékelt terjedelmes, huszonkét pontos használati utasítás: de a debrecenieknek küldött négy pont sem a teljes írói bizalomról árulkodik. Például:
1. „A színdarabot rendezés és előadás szempontjából nem mesejátéknak kell tekinteni, hanem reális játéknak. A mindennapi, valóságos élet eseményei történnek a színpadon. Az akarat és az érzelem heve azonban, néhány ponton, kiszélesíti a valóság kereteit. Ezek a pontok: a fal elmozdítása, a fa emelkedése és a szerelmesek eltűnése. A valóság felfogása alapján a színészek játéka és maszkírozása is nem meseszerű, hanem valóságos.
2. Az előadás nyelvi részében, vagyis a színpadi beszédben egyedüli út, hogy a színészek ne beszéljenek tájszólásban. Ha a tájszólás útjára mennének a színészek, akkor beszédbeli zűrzavar keletkeznék, mert hiszen, természetes módon, senki sem ismeri a »székely« beszédet. Amiben egyek lehetnek, az csupán az ízes és tiszta magyar beszéd. Tehát beszéljenek így a színjátékban.
3. Mivel a való élet alapját kell játszani, helytelen volna az a felfogás, hogy a mesebeli jók és gonoszak állanak egymással szemben. Ami rossz van az »öregekben«, az csupán az életük körülményeiből és a helyzetükből adódik; s ugyancsak így van a fiataloknál is. Érzelmi és érdek alapon küzdelem az élet: ebből adódik a darabban is minden konfliktus. […] Senki ne akarjon önmagáért való »humort« játszani, mert igazán derülni csak akkor lehet, ha a visszás helyzetekben is komolyan játszik a színész.
4. Ebben a jelben mindenkinek köszönet a munkáért, és baráti üdvözlet.
Budapest, 1961. április 2.”
Fényes Márta rendezése elnyerte a kritikusok tetszését, mert a „mesejáték mindig a műfaj törvényszerűségének megfelelően ragyoghatja a lírai, a drámai vagy éppen az epikai elemeket”. Arról nincs adat, hogy Tamási látta volna a bemutatót vagy valamelyik későbbi előadást.
Az Énekes madár volt az első Tamási-bemutató Debrecenben, de nem az utolsó. A bemutatók sora máig: Szegény ördög: 1976, Vojtina Bábegyüttes, rendező Giovannini Kornél és 2010, Vojtina Bábegyüttes, rendező Árkosi Árpád; Énekes madár: 1976, Csokonai Színház, rendező Gali László és 2003, Csokonai Színház, rendező Árkosi Árpád; Ördögölő Józsiás: 1983, Csokonai Színház, rendező Gali László; Csalóka szivárvány: 1994, Csokonai Színház, rendező Parászka Miklós; Ősvigasztalás: 1998, Csokonai Színház, rendező Parászka Miklós.
Forrás: https://www.irodalmijelen.hu/2022-szep-18-1553/tamasi-aron-debreceni-utjai
Került a városba négy Tamási Áron Díj is: az író özvegye által alapított kitüntetést 1997-ben Görömbei András irodalomtörténész, kritikus, 2000-ben az itt idézett Cs. Nagy Ibolya irodalomtörténész, könyvkiadó, 2003-ban Bertha Zoltán irodalomtörténész és 2007-ben Dr. Márkus Béla irodalomtörténész vette át. 2021. szeptember 11-én a hetedik alkalommal megszervezett Székely Nap Debrecenben elnevezésű rendezvényen Tamási Áron Székely fás című kétszereplős darabját adta elő a Debreceni Egyetemi Színház két tagja, Német Ágnes és Somogyi Tibor. A Nemzetstratégiai Kutatóintézet 2022. évi rajzpályázatán Tamási Áron: Ábel trilógia című rajzával Sarkadi Melissza, a Kós Károly Művészeti Szakgimnázium tanulója különdíjat nyert. A Díszpolgár című közéleti magazin ezzel az állandó Tamási Áron-mottóval jelenik meg: „Az igazságot is meg lehet szokni.”
Villantások ezek a mából, s hozzájuk tartozik még az is, hogy Debrecen egyik, a Gerébytelep nevű városrészben található utcája Tamási Áron nevét viseli.
A telepekről röviden elmondjuk, hogy azok 1858-tól kezdtek kialakulni a majorsági földeken, szőlőskertekben és az új földeken, de csak a városi tanácsi 1893-as határozata alapján alakultak lakóövezetekké. Leginkább a tulajdonosaikról nevezték el őket. 1929-ben 17 telep szerepelt Debrecen térképén, köztük a Vida-, Szotyori-, Grósz Nagy Ferenc-, Katz-, Bekecs-, Böszörményi-, Márton Kálmán-, Emerich-, Nyilas-, Bozzay-, Bihary-, Barcsay-, Vályi Nagy-, Poroszlay-, Márk Endre-, Kerekes- mellett a Gerébytelep is. Ötömösi Geréby Pál és gyermekei 1840-ben szereztek nemességet az uralkodótól, nevüket is ekkor magyarosították. A XIX. század közepén a család egyik ága Debrecenbe költözött, itt vásároltak földet. A családfő, Geréby Fülöp cége már 1868-ban működött, fűszerüzletében egyebek mellett pörkölt és darált marokkói kávét is lehetett vásárolni. Geréby Fülöp és gyermekei, Fülöp és György, valamint harmadik fiának felesége, Irén lettek a telep első utcáinak névadói.
Nos, a város e nyugati övezetében húzódik a Tamási Áron utca is, párhuzamosan az Ábel utcával. Mindössze kétszázméternyi hosszú, csendes, nyugalmas az író nevét viselő közterület, szép házakkal-udvarokkal-kertekkel, gondozott pázsittal-virágokkal-növényekkel, aszfaltozott útburkolattal. A Tamási Áron – Beregszászi Pál utca kereszteződésének jobb oldalán feltűnően vastagtörzsű, magas és terebélyes fűzfa áll. Többször is körbejárjuk, méregetjük, csodáljuk. Ahogy rásüt felső lombozatára a lenyugvásra készülő nap sugara, festőivé teszi a faóriást. Ezt a képet magunkban bizonyosan magunkkal visszük – miként a Tamási Áron debreceni látogatásairól szerzett új ismereteinket is, amiért ezúton is köszönetet mondunk Cs. Nagy Ibolyának!
Varga Gabriella
